Iskolai énektanítás <<1>> Fejlett nép kultúrája nem képzelhető a művészetek ápolása nélkül. S minthogy a művészetek közül a művészet főelemét alkotó érzés kifejezésére a zene a legalkalmasabb, a zene területén pedig az énekléshez van birtokunkban a legtermészetesebb eszköz: nyilvánvaló, hogy a fejlettebb kultúra - az ének kultuszát is jelenti; és minthogy a fejlődésnek alapfeltétele az, hogy egy előző nemzedék a múlt hagyományait, vívmányait, ismereti anyagát, művészi készségét átadja a jövendő nemzedéknek: a fejlettebb kultúra az éneknek - olyan amilyen - iskoláját is feltételezi. I. Ókor. Az ind nép legfontosabb ősi vallásos könyvében, a rigvédában számos dicsőítő ének, harci dal, győzelmi ének van összegyűjtve, melyeket isteneik (főként Indra és Visnu) tiszteletére papjaik énekeltek s így ez énekek ápolására brahmánjaik voltak hivatottak. - Egyiptomban az Isistől származott énekeket a dalnokok testülete művelte, kik hagyományszerűen örökölték egymástól tudományukat. Kínában az énekekhez szélesen kifejlett elmélet csatlakozik, melynek mitikus eredetű, bonyolult rendszere csak hosszas tanulással volt elsajátítható, épp ezért már a legalsóbb fokon rendszeresen tanították az ének (zenei rendszer) elméletét is. - A zsidók istentiszteleti szertartásaiban is nagy szerep jutott az éneknek s a Sámuel által alapított prófétaiskolában egyik főtárgy éppen az ének volt: Dávid király, a zsoltárok szerzője, az istentisztelet rendje során külön templomi éneket szervezett s maga is oktatta az ifjúságot; hatalmas ének- és zenekarának a leviták családjából származó tagjai voltak a karvezetők, kiknek az énekmesterek segédkeztek; ők tanították a zsoltárokat s maguk is szereztek énekeket. Bár túlzottnak kell tartanunk azt a régi adatot, hogy a Salamon király templomának felépítése ünnepén a zenészeken kívül 200000 énekes vett részt: annyi megállapítható, hogy az éneklés a zsidóknál a nép legszélesebb rétegeire kiterjedt s hogy a nagytömegű templomi énekeseknek rendszeres oktatásban kellett részesülniük, mely részint az énekbeszédhez hasonlatos dallamok () hagyományszerű megtanításában, részint a különböző dallam- és metrikai képletek accentus-jeleinek (neginák) megismertetésében állott. Noha e népeknek az istentisztelet-re szánt énekeiken kívül világi dalaik is voltak s azt is fel kell tételeznünk, hogy népköltészetük sem volt daltermésben meddő: mégis megállapíthatjuk, hogy az ének elsősorban a vallás szolgálatában állott s az ének intézményes ápolása, tehát tanítása is, papjaik s egyházi szolgálatra rendelt énekeseik tisztje volt. Az ókori népek között a görög volt az, mely az éneket s a zenét önmagáért a művészetért művelte, mely az éneknek pedagógiai fontosságát megérezte, belátta s az ifjúság nevelésénél értékesítette. A homéroszi korszakból (a Kr. e. 9. századig) az ének s az ezzel válhatatlanul összeforrott zene műveléséről és tanításáról közvetlen adataink nincsenek ugyan, de mondáik, melyek telve vannak az ének és zene isteni eredetének és csodás hatásának regéivel, s családi életük egy-két vonása, mely a leányok szórakozásának egyik eszközét az énekkel és zenével belsőképpen kapcsolatos táncban rajzolja meg: arra engednek következtetni, hogy az ének-zene művelése már ősidőktől kezdve helyet talált mindennapi életükben, Az államalakulások korszakában (a Kr. e. 9. századtól az 5. század közepéig) az előbbi korszak családi nevelését a tervszerű (iskolai) nevelés váltja fel s minthogy irodalmukban az őskori nyugalmas eposz helyébe az egyéniség kifejezésére alkalmas líra lép s ebben költészet és zene teljesen egybeforr: e két múzsai elem az ifjúság nevelésének is elsőrendű tényezőjévé válik, mint amelyet alkalmasnak láttak arra, hogy velük a léleknek minden szép és nemes iránti fogékonyságát kiműveljék, kellemét biztosítsák, a szépet megíreztessék. - A görög ifjúság nevelését irányító két hatalmas város-állam, Spárta és Athén nevelési rendszerében különböző szerep jut az éneknek, Spártában leginkább az ének-zenének a harci kedvet fokozó műfajait ápolták, olyanokat, melyeknek tartalma bátorságot, lelkesedést tettrebuzdítást gerjesztett, mely a hősök emlékezetét dicsőítette, vagy a gyávákét gyalázta; ez az ének mindig komoly, erkölcsős; a dalok kifejezési formája egyszerű, férfias. Athénben a dallammal társult lírai költészet s az ezt kísérő kitharajáték szintén erkölcsi irányú, mert úgy gondolkoztak, hogy az éneklés jobbá teszi az ifjút; de egyúttal esztétikai célzatú is, mert a hangok kiformálódásában, a dallamok szépségében a lélek harmóniája fejeződik ki s épp ezért nemcsak a családi életben talált a dal meleg otthonra, de köteles volt minden atya gondoskodni arról, hogy fia ne csak gimnasztikai (testi), de múzsai (szellemi) nevelésben is részeltessék (a az olvasás, írás, számolás, irodalom és zene körére terjedt ki) s büntetés volt az, ha valakit ettől elzártak, azt tartván, hogy az énekhez, zenéhez nem értő nem lehet lelkileg művelt ember. A kithara tanítójának volt a feladata, hogy bevezesse növendékeit a költők megzenésített műveibe, hogy ezek tanulásával a költői műveket is megismerjék s megismervén, nemesebben érezzenek s lelkűk megkapja azt a ritmikus erőt, mely későbbi cselekedeteikhez is lendületet ad. A zene és szóköltészet e belső egyesülésében volt a legfőbb nevelési érték s ezért az abszolút zene nem is tényezője a görög nevelésnek. Ez a múzsai nevelés elkísérte a gyermeket a felserdülés koráig, amikor a dalversenyek adtak bőséges alkalmat művészi előadásokra (Panathenaiák). Még élesebben rajzolódik ki az ének nevelői értéke a görög bölcselők irataiban (a görög nevelés harmadik korszaka, Kr. e. 5. és 4. század). Platon (427-347. Kr. e.) szerint az éneket az isten dicsőítésének s az erkölcs nevelésének szolgálatába kell állítani: harcias ének való a fiuknak, szelid hangulatú dal a leányoknak. Szerinte a s átformálja a lelket; főként a harcias dór s a mértékletes fríg hangnemekből menő dallamokban van nagy nevelőerő, míg a ión és lyd hangnemű dallamok csupán szórakoztatók s így nincs is nevelő hatásuk. Hangszerül is csak azok használhatók fel, melyekkel az éneklő saját énekét kísérheti. Mily nagy jelentőséget tulajdonított Platon még a zenei (dal) formáknak is: kitűnik abból, hogy óv minden zenei újítástól, melyekkel az állam törvényei ingattatnának meg. Platon a zenét a felserdült ifjúság nevelésében is az alapvető tudományok közé sorozza, mely a megértésére vezet; de éppen e célból nem tartja elégnek, ha a bölcselő csak érzékeli a dallamot, mert hiszen ennek az érzékelésnek eredménye csupán a hallás által közvetített egyéni megállapítás lehet; a bölcselőnek az elvont gondolkodás útján, matematikailag megállapított hangviszonylatokat is meg kell értenie s egyetemes érvényű törvényt kell megállapítania. Platon még a zenei nevelés ellenőrzésére is gondol, melyben az ifjak énektanításának is megvan a maga külön felügyelője. - Aristoteles (384-322 Kr. e.) a zenei nevelés irányítójául azt szabja meg, hogy az erkölcsileg nevelje, jellemessé tegye s önmérsékletre vezesse az ifjúságot; semmiféle érzékelés nem jár oly erkölcsi hatással, mint az ének; ez adja az entuziazmust, mely a lélek erkölcsi megilletődése; ez vezet nemesebb értelemben vett felüdítő életgyönyörökre; s a boldogságot csak ezek útján érjük el. A puszta szórakozás, a pihenés nem indító okai a zenei nevelésnek, bár a zene kellemességénél fogva illő az ifjú természetéhez s azzal teljesen egybehangzó. A zene hat a kedélyre, mert érzelmeket fejez ki; megtisztítja a lelket a szenvedélyektől, buzdít és lelkesít. A ritmusban és melódiában kifejeződnek a harag és a szelídség, a bátorság s a mérséklet, s az ezekkel ellentétes érzelmek - aszerint, amint dallamok és ritmusok más-más alakban jelennek meg; a zenének hatalma van lelkűnket más-más hangulat diszpozíciójába hozni, épp ezért kell erre az ifjúságot tanítani. A dalnak, zenének hallgatása nem elegendő ahhoz, hogy a lélek erkölcsi és esztétikai tartalommal teljék meg; az ifjúnak magának kell gyakorolnia az éneket s a zenét, hogy üdvös hatását érezze; azt is hangsúlyozza Aristoteles, hogy az ifjú ne a versenyek s díjak kedvéért tanuljon, mert a művészetet önmagáért s a szellem tökéletesítése céljából kell tanulni. Aristoteles szerint az énektanítás minden elemét (ritmust, hangnemeket, kísérő hangszert) az erkölcsre való hatása szempontjából kell megválasztani. (S is kiemeli a dór hangnemű dallamok elsőbbségét, mint amelyek nyugodtságot, férfiasságot fejeznek ki. A görög nevelés negyedik korszakában (Kr. e. 2, század) erőteljesen csendül ki Polybios történetíró szavaiban az énekkultusz dicsérete, midőn ismerteti azt a hatást, melyet az ének művelése Árkádia lakosaira tett; ott, hol az ifjakat énekre tanították s ahol az éghajlat zordságát dallal enyhítették: az emberek nyájasak, vendégszeretők, isten- és vallástisztelők; ahol azt elhanyagolták, ahol az élet sanyarúságát a művészet megvetésével fokozták: az emberek örökös civódásban s vadságban élnek s kegyetlenségre hajlók'; emlékezteti a népet, hogy ne hagyjanak fel az ének és zene tanításával, mert az nem mulatság végett, hanem jótékony szándékkal honosíttatott meg. A görög énektanítás módját illetőleg nem sok adalék maradt fenn. A tanítás rendesen a húros hangszerek (lant, kithara, barbitos) játékával kezdődött; legkedveltebb és legáltalánosabb volt az un. Terpandros-féle lant, melyen a teljes nyolcad (oktochord) elő volt állítható. Ebből következik, hogy az ének tanítása nemcsak elméleti alapot, hanem gyakorlati támasztékot is nyert a hangszeres kíséret kapcsolatával. Arra is van adat, hogy mivel hangelnevezésűk nehézkes s hosszadalmasan körülíró volt, az énekgyakorlásnál külön hangneveket használtak; ilyenek voltak a tetrachordok hangjainak megnevezésére a következő szótagok: az 1. hangfok neve: @ (= ta) a 2. hangfok neve: @ (= té) a 3. hangfok neve: @ (= tó) a 4. hangfok neve: @ (= te) Ha valamely tetrachord 4, lépcsője egyúttal kezdő hangja volt egy másik tetrachordnak (ezt a kapcsolást hívták synaphé-nek), az új tetrachord 1. hangfoka megint a @-nevet kapta. A rómaiak nevelésügyét a gyakorlatiasság gondolata hatotta át s bár a családi nevelésben törekedtek arra, hogy a leányok énekelni megtanuljanak s egyetlen nevelési írójuk, Quintilianus (Kr. u. 35-től) a retorikai tanulmányok közé a zenét is beiktatandónak tartotta: mindazonáltal a rómaiak mégsem látták az énekben a lélek harmonikus kiművelésének egyik eszközét s épp ezért nevelési rendszerükből az ének iskolai tanítása teljesen hiányzott. II. Középkor. a) A római nevelésnek a művészetek ápolásában szűkölködő sivár korszaka után a kereszténység elterjedése mozdította elő nagy mértékben az ének művelését és tanítását, mely természetes folyománya volt annak, hogy az éneket a keresztény istentiszteletben már a legelső idők óta lényeges alkotórészül tekintették s az egyházi ének ápolása részint egyesek buzgalma, részint a hivők közőssége, végül az egyház szolgálatában állott hivatásos éneklők által is folytonos volt. Legelőször a zsidóktól átszármazott zsoltárének honosult meg; görög dallamok is korán megcsendültek az új vallás szellemének megfelelő szöveggel, melyekhez egyesek rögtönzött dallam-ömlengéseljárultak; mindezeket hagyományszerűen vette át egyik nemzedék a másiktól. A keleti egyház már a 3. században nagy buzgalmat fejt ki ezen a téren; a 4. században szíriai Sz. Ephrem már egyházi női énekkart szervez, az általa szerzett himnuszok éneklésére; a caesareai Sz. Vazul a templomi ének szigorú rendjét állapítja meg; aranyszájú Sz. János konstantinápolyi püspök énekekkel ellensúlyozza a tévtanítók vonzó dallammal kísért költeményeinek hatását; Sz. Jeromos az általa alapított zárdában az egyszerűbb zsoltárdallamok mindennapi éneklését rendeli el. Az egyházi éneknek ez a fellendülése csak rendszeres énektanítás mellett volt lehetséges, annyival inkább, mert mikor a hivők a laodiceai zsinat XV. kánonja szerint felhagytak a templomi énekkel, a hivatásos énekesek (@ görög betű!!) tovább is fenntartották s ápolták azt. A keleti egyház énekkultuszát a nyugati egyház vette át s fejlesztette tovább. Az egyházi szolgálatra lépő énekesek (cantores) és karénekesek (choristae) kiképzése céljából Rómában már a 4. század elején, valószínűleg Sz. Hilarius (némelyek szerint Szilveszter) pápa buzgólkodásából keletkezett az első énekiskola, melyben az iskola vezetője, a primicerius tanította az ifjakat énekre. Kiváló érdemei vannak e téren Sz. Ambrus milanói püspöknek (333-397), ki az addigi zsoltáréneklés mellett a keleti egyházakban meghonosodott váltakozó éneket s a görög szóméreten alapuló dallamos himnuszokat vezette be; először ő állapította meg az egyházi dallamok melódiai alapjait tevő hangnemeket (Ambrosius-féle hangnemek). Az a nagy hatás, melyet a szépsége hivőkre és hitetlenekre, köznépre és a legkiválóbb elmékre (pl. a oly sokra becsülő Sz. Ágostonra is) gyakorolt: amellett szól, hogy a milanói egyházi énekesek iskolájában mar fejlettebb énektanítás folyt. Méltán korszakosnak mondhatjuk Nagy Sz. Gergely pápa (540-604) működését, ki Rómában énekiskolát alapított, ahonnan az ő reformjai - a görög metrika alól felszabadított (cantus planus), az általa összegyűjtött, megrostált, rendezett, felülvizsgált, saját szerzeményeivel gazdagított és hitelesnek nyilvánított egyházi énekek (Antiphonarium), a neumákkal való hangírás s az un. Gergely-féle nyolc egyházi hangnem - hódító útra indultak. N. Gergely római énekiskolájában képeztettek ki az egyházi énekkar tagjai (canonici). A tanításban - a primiceriuson kívül - maga Gergely is résztvett. Tekintettel arra hogy a neumák inkább csak emlékeztetőjegyek voltak, semmint a melódiák hü ábrázolásai, az ismeretlen dallamok megtanulása hallás útján, vagy legfeljebb az akkor még kezdetleges orgona, esetleg más hangszerek (hárfa, pszalterium) segítségül vételével történt s csak a dallam megtanulása után értelmezték a neumák jelentését, esetleg a latin abc-és hangneveket s a hangnemek szerkezetét. Ezek benső, metodikai kapcsolatáról a tanításnál természetesen még akkor és még sokáig nem lehetett szó, amit a neumák neveinek későbbi versbeszedése (Scandicus et salicus stb.) és mnemotechnikai megtanítása is bizonyít. A római énekiskolából kikerült énekmesterek honosították meg a római karéneket Angliában, Németországban, Frankhonban. b) A középkorban egységes iskolarendszerről természetesen nem lehet szó. De keletkeznek iskolatípusok, mint a székesegyházi, káptalani, kolostori és plébániai (fárai) iskolák. Az egyházi éneket még ez utóbbiakban is buzgón tanítják, az előbbiekben (Sankt-Gallen, Reichenau, Regensburg, Mainz, Trier, Würzburg, Fulda; Metz, Soissons, Orleans; Lyon, Cambrai, Paris, Toul stb.) éppen meleg otthonra talál az ének elannyira, hogy az ének iskola némelyikben külön ágazatot is alkot, sőt egyikük-másikuk éppen az ének művelése által vált híressé. A világi fejedelmek között Pipin és Nagy Károly buzgólkodnak leginkább a római éneknek Frankhonban való terjesztése s iskolák alapítása körül. Pipin kérésére küld 11. István pápa Rómából 12 énektanítót; azokat a szerzeteseket, kik a Cantus Grog. elsajátítása végett Rómába mentek, Simeon énekmester vezetésével sajátították el a gregorián éneket s az ősforrásból merítve terjesztették azt tovább honuk énekiskoláiban (Metz, Rouen, Soissons). Még nagyobb hatást gyakorolt az egyházi ének terjesztésére az énekben is kiválóan képzett Nagy Károly (800), ki a maga köré gyűjtött tudósok közöld, a zsoltáros királynak, Dávidnak nevét választotta (tudósai között volt Pál diakónus, a később oly nagyjelentőségűvé vált kezdetű himnusz szerzője); a hatalmas császár hivatalos leveleiben, majd az általa alapított énekiskolákat gyakran meglátogatva szóval is mindenütt buzdított, sőt itt-ott (talán a híres palotaiskolában is) példát adva, maga is tanított. Többízben megfordult Rómában; egyízben a vele ment gallus énekesek s a rómaiak versengéseit a tisztább és jobb élőforrásra való hivatkozással e rómaiak javára döntötte el. Ő is Rómából kért énekmestereket, a Frankhonban már meghonosodott, de részben átalakult egyházi énekek eredeti dallamainak megtanítására; a pápa Petrust és Romanust küldötte el hozzá; Romanus útközben megbetegedett s a sankt-galleni zárdában volt kénytelen megállapodni; felgyógyulása után is ott maradt s tanított a magával vitt Antiphonarium alapján; Petrus Soissonsban lett az ottani énekiskola mestere. A középkori énekiskolák közül - a lyoni, fuldai és metzi iskolák mellett - különösen a sankt-galleni iskola tett szert nagy hírnévre kiváló tanítói és tanítványai révén, hol nemcsak az egyházi éneket, de az egyházi zenét is nagy sikerrel tanították (Tutilo pl. bejáró, nemes ifjakat is tanított húros hangszerekre); sőt fejlesztőleg hatott ez iskola a gregorián énekekre is, amennyiben a terjedelmes és lendületes jubilációknak (Allelujáknak) a szentírásból vett szöveggel való ellátása által megalapítója leit az un. ékítményeknek, kibővítéseknek, trópusoknak; különösen Notker (Balbulus) tűnik ki szekvenciáival, melyek a gregorián ének csodálatosan szép dallamosságához vezettek. Az énektanításban különösen Tutilo, Iso, Marcellus, Notker Labeo, Ekkehard a nevesebbek; tanítványaik közül Berno és Hermannus Contractus válnak ki. A tanítás még mindig az utánzó éneklésen alapszik, mely nemcsak módszerében volt kezdetleges, de a dallamok folytonos. változtatásának is utat nyitott; az iskolák tanítói foglalkoznak a zene elméletével is; az elmélet azonban még nem jár karöltve a gyakorlattal, hanem mint a középkor iskolájában művelt hét szabad művészet egyik ága, az un. foglal helyet; itt, a számtan, mértan, csillagászat társaságában, tehát főleg mink számtani tudomány (jobbára Boëthius elvont rendszere, majd Hucbald, Odo, Hermannus Contractus művei alapján) a gyakorlattól függetlenül fejlődik s erre ebben az időben még nem is hat fejlesztőlég. A metodikus énektanítás csak akkor kezd kibontakozni, amikor az összhangzatok fejlődése nyomán a hangokat pontosabb jelöléssel kezdték megrögzíteni; e két előzmény nyit utat az ének módszeres tanításához, mely a hang, hangnév és hangjegy lélektani, belső kapcsolataihoz szükséges kellékeket nem nélkülözheti. Hucbald flandriai szerzetesnek idevonatkozó próbálkozásai után Arezzói Guido pomposai bencést (11. sz.) kell az iskolai énektanítás első kiváló metodistájának tekintenünk, aki éppen a hangjelölés határozottabb formájának alkalmazásával, vagyis a vonalrendszeres írással jutott a zenetörténelemben kiváló jelentőséghez. Módszer szempontjából Guido eljárásának leglényegesebb mozzanatai: 1. hogy a hexachord szerkezeteket szilárdan megállapítja s ezeket dallam-típusokká teszi, 2. hogy a szemléltető példaként felvett ének (Ut queant laxist sorainak kezdő szótagjait a lépcsőnként emelkedő hangoknak megfelelően hangnevekké teszi, vagyis a hangokat névvel társítja s az egyazon dallamú hexachordokat egyazon hangnév-rend alá vonja (-félhang), 3. a hexachordon túlmenő dallamok megjelölésére megállapítja az un. mutációkat (szolmizáció); 4, hogy tudatosan alkalmaz a hangrendszer jobb megértése' céljából szemléltetési eszközt (monochord), sót a hangsorokat s azok mutációit térbeli szemléletekkel köti össze (hangírás, ); 5. a begyakorláshoz példákat, mintadallamokat használ fel s emlékeztetőül verses szóbeli szabályokat tanít. A Guido által használatba vett módszer némely kortársának ellenzése dacára is - kik e módszerben a látták - csakhamar mindenfelé elterjedt s a szolmizációs szótagok megmaradtak, sőt módszere is lényegében megvan mai napig is (l. alább). A középkori énektanítás új irányait szabta meg az összhangzatok fejlődése, a hangok mértékességének megállapítása. Az összhangzatok fejlődése főkéit azzal hatott az énektanításra, hogy az összhangosítás formáit, szabályait, a hangközöket, az énekesnek nemcsak elméletileg kellett ismernie, hanem gyakorlatilag is alkalmaznia s míg a kezdetlegesebb harmonizálásra vonatkozó szigorú szabályok merev alkalmazása csak bizonyos technikai készséget kívánt az énekestől, a szabadabb formák az énekesek egyéniségének is nagyobb teret biztosítottak (canere supra librum) azzal, hogy a fődallam kísérő szólamát a jó énekesnek magának kellett rögtönöznie. A Hucbald által megkezdett folytatásául tekinthetők a Franciaországban meghonosult és , melyek mindnehezebb feladatokat róttak az énekesekre s e feladatokhoz alkalmazkodott az énekiskolák tanítási anyaga és módja is (Avignon, Toulouse). A a római énekiskolában talált újabb otthonra, míg a a németalföldi iskolában fejlődött tovább. Az összhangzatokkal kapcsolatban a hangok méretességének meghatározása s jelzési módja is új anyagául szolgált az énekesek kiképzésének (Kölni Franko, Walter Odington, Philipp de Vitry, Marchettus de Padua, Johannes de Muris stb.). Mennél inkább kibontakozik az összhangzatos ének az orgánumok feszes merevségéből, annál inkább szükségessé vált a hangok időmértékének pontos meghatározása és jelzése; a korszellem magyarázza meg, hogy a oly bonyolult szabályok nagy sokaságához vezetett, melyeknek útvesztőjében az énektanulónak egyáltalán nem volt könnyű eligazodnia. Nem csoda, hogy sok énekes széttörte a műszabályok fegyelmező bilincseit, rend és törvény nélkül énekelte önálló rögtönzéseit; az ilyenek aztán nemcsak az egyházi ének szellemét rontották' meg, de kihívták maguk ellen a művészi törekvésben komoly tanítók és tudósok (de Muris, Agrippa) kritikáját és haragját. c) A középkori énektanítás intézményes fejlődése főként az egyháznak köszönhető. Világi téren sem maradt azonban az ének minden ápolás nélkül. A vándordalnokok (trubadúrok, jongleurök), a Minnesängerek élete, foglalkozása, sikerei nem volnának érthetők az énekben való kiképeztetésük nélkül; a mesterdalnokok (összejöveteleiken) a versenyek győztes dalnokai töltötték be a tanító tisztjét. A lovagi nevelés eszközei között a révén jutott hely az éneknek s a zenének; a nőknek úgy kolostori, mint családi nevelésében is kellő szerepe volt az éneknek, bár illemszabályaik szerint sokat nem volt szabad énekelniük, nehogy éneklésük veszítsen értékéből. Az un. városi iskolák tanulmányai között is ott találjuk az éneket. Végül nem hagyhatjuk említetlen azt a hatalmas művészeti irányt, melyet néven ismerünk s mely fényét egész Európára kb. két évszázadon át (1400-1600) kisugározta. Iskolai énektanítás <<2>> Ennek szellemét terjesztették énekesek és énektanítók szerteszét. Az ellenpontos stílusformák, különösen az utánzó, kánon-stílus kezdett uralkodóvá válni mindenfelé, művészies és mesterkélt formában, egyházi és világi téren egyaránt; ez a stílus az énektanulókat az elé a feladat elé állította, hogy a feladvány- vagy talányszerűen kijelölt, gyakran úgy menzúra, mint dallam és harmónia tekintetében módfelett bonyolult szerkezetű kánonokat szabályszerűen megoldják, illetőleg az ezek stílusában irt ellenpontozatos művek mesterkélt szólamait hibátlanul tudják elénekelni. A németalföldi iskolának Dufay, Okeghem, Josquin des Prés és Willaert nevéhez fűzött korszakaival lezáródik az énekkultusz középkora, hogy helyet engedjen az egyszerű szép eszméjét, a művészi melódiák bájosságát, az elvontság helyébe az élet valóságát, az ének lés művészi szépségét s általános népnevelő erejét érvényesítő újkornak. III. Újkor. Az újkori énektanítás fejlődésének rövid áttekintéséhez a legfőbb tényezők fonalán jutunk el. a) A római kath. egyház énekeit művelő kórusoknak, a hivatásos éneklők megannyi iskoláinak tanulmányi anyagát az újkor változó irányzatai szabták meg. A 16. századbeli egyházi énekszerzemények polifonikus mesterkéltsége s a világias motívumok felhasználása azt a fenyegető veszedelmet idézték elő, hogy a figurális éneket az egyház teljesen eltiltja a templomokból. Ez szerencsére nem következett be, mert a tiszta egyházi stílus mintájának bemutatására felszólított Palestrina, fenségesen komoly szerzeményeivel (Missa Papae Marcelli) bebizonyította, hogy a dallamok harmonikus feldolgozásával is biztosítható az egyházi jelleg, a vallásos áhítat. Palestrinának s követőinek énekköltészete a kristálytiszta énekhangot, a szók érthető kimondását s az ének teljes átérzését követelte meg; mindezekbe bele kellett nevelődniük az újkor egyházi énekeseinek. E stílus keresetlen egyszerűségét a hangszeres zene fejlődésével a szövegnek és a kíséretül szolgáló zenének gazdag hangszínezete s művészi melódiái váltották fel. A miséknek s általában a kath. vallásos cselekményeknek az ember érzésvilágát oly mélyen és bensőleg érintő tartalma a legnagyobb zeneköltőket zenekarral kísért mise-énekek alkotására inspirálta (Beethoven: Missa Solemnis) s ezek a költői alkotások, úgy a kar-, mint a magánénekesektől valódi művészi teljesítményt követeltek, de egyúttal ezek némelyike a templomi zenét a hangversenyek orkesztrális zenéje felé hajlította. E művészi kompozíciók mellett megőrizte az egyház a gregorián énekeket, az un. , bár a lassú változás sorsát ezek sem kerülhették ki. Ez okok folytán indult meg az egyházi zenének újabb reformja, mely X. Pius -jával nyert véglegesen szentesítést (1903). Ennek az egyetemes jellegű rendelkezésnek számos intézkedése közül az énektanítást legközelebbről érintik azok, melyek az orkesztrális zenével kísért ének kivételes engedélyére, a gregorián énekeknek addigi hivatalos, regensburgi kiadása helyébe a hagyományos karének solesmesi alakjára vonatkoznak; e hagyományos ének ma a hivatalos anyaga a gregorián ének tanításának, amint az a solesmesi bencések, főként Guéranger, Pothier, Jausions, Mocquereau munkálatai nyomán hitelesnek nyilváníttatott szükségesnek látja a rendelet a reform megvalósításához, hogy az egyházi intézetekben az éneket alaposan tanítsák; egyházi énekiskolákat, egyházi zeneakadémiákat, felsőbb egyházzenei iskolákat, alakítsanak s az egyházzenei liturgiába a teológusok is bevezettessenek. Természetes folyománya volt e rendelkezésnek, hogy egyes kolostorok, ahol e hagyományos éneket különös gonddal ápolják (Seckau), ismét lettek, melyeket messzeföldről felkeresnek az egyházi ének hivatásos művelői. E művészet-történetileg is fontos fejlemények mellett helyt adott és ad a kath. egyház a nemzeti nyelvű népénekeknek is, melyek a köznevelés céljait szolgáló iskolai énektanításnak ma is igen értékes anyagai s melyeket éppen ezek az iskolák vannak hivatva mindinkább szebbekké, csiszoltabbakká s a harmónia hozzáadásával - mondjuk - művésziebbekké tenni s ezúton a jövő nemzedék népénekére fejlesztőleg hatni. A protestáns egyházak templomaiban Luther kezdeményezésére - a 15.-17. században nagy virágzást ért s Bach, művészi feldolgozásából általánosan ismert koráldallamok honosodtak meg s természetesen ev. iskoláikban is főként ezeket tanították s tanítják ma is. A helvét hitvallásúaknál Bourgeois-nak, Goudimel-nek stb., utóbbinak nevéhez fűzött, Dávid zsoltáraira alkalmazott dallamai terjedtek el; a hivők közőssége már az iskolákban elsajátítván e dallamokat, egyetemlegesen résztvesz a templomi énekben. Régóta alakultak a mind szélesebb körben terjednek az egyh. énekkarok, megannyi iskolái a vallásos énekek művészi irányban való fejlesztésének s azok művészi előadásának is. A templomi ének ápolása még a legegyszerűbb viszonyok kőzött levő egyházközségekben is folytonos; az ily helyeken az egyh. énekre a kántor van hivatva a népet tanítani; minthogy pedig a kisebb községekben a kántori állások a tanítói hivatallal kötvék egybe: az egyházi ének vezetéséhez szükséges ismereteket a tanítóképző intézetek beleillesztik tanulmányi rendjükbe, már csak az egyházak által fenntartott iskolákban honos egyházi ének tanítása céljából is. b) Az énekes a dallamköltő tolmácsa s így a maradandó értékű műalkotások a tanítás irányát is determinálják. Az éneknek a németalföldi iskola lenyűgöző bonyodalmaiból való kibontakozása a világi ének terén is nagy átalakulás kezdetét jelenti, melynek előhangjai már Willaert s Orlando Lasso költészetéből is kicsendülnek. Az olasz földön keletkezett új iskolákban (Róma, Firenze, Nápoly, Velence) a zeneművészet új iránya kezd kibontakozni. Az énekkultúrát különösen a dallamos , a drámai zene (az opera) s az oratórium kialakulása érinti; az utóbbiak a műdallal karöltve és hatalmasan fejlődve mindenfelé csakhamar ismertekké váltak; az operáknak elsőben éppen az olaszok voltak a terjesztői s ők lettek Európa legnagyobb városaiban az énekmesterek. Az új irány megkívánta, hogy az énekes a szót tisztán és helyesen ejtse ki s hogy a dallamot a kedveltté vált díszítő hangokkal együtt kellően juttassa érvényre. A dallamos énekművek menyül szebb előadásának (bel canto) érdeke némely fiziológiai körülményre is csakhamar ráirányította az énektanítók figyelmét (regiszterek, lélegzés). Stílusok alakulnak ki, melyek az énekbeli technika különböző irányú fejlesztését, virtuozitását kívánják meg (az egyházi stílus mellett az opera-, kamarastílus); a főbb stílusirányoknak számos alfaja, ezeknek újabb alosztálya származik (pl, az operában: olasz, francia, német stílus; az olaszoké ismét: széles, díszített, drámai stílus stb.). A dal - mint a kamarastílus legfőbb képviselője az - egyszerűség, tiszta szövegkiejtés, az értelmes előadás, a benne levő hangulat benső átérzése s kifejezése útján kíván hatni, míg a balladák előadásukban már drámai hevületet is éreztetnek. A dal körében is több stílus és műfaj jelentkezik. Mindezekre minden országban nagyszámmal keletkezett énekiskolák, ének- és zeneakadémiák képezték s képezik ki az énekeseket, amely énekesképző szakiskolákban tehát a hang művészi kialakítása s a művészi előadásra való nevelés a legfőbb irányító szempontok. Nevezetes iskolák székhelyei és tanítói voltak: Bologna (Pistocchi és Bernacchi), Velence, Bécs, Drezda, London, Nápoly (Porpora), Milano (Peli), London (Tosi) stb. Az énekművek differenciálódása oda vezetett, hogy az énektanulók az egyéniség (hajlani, képesség, a hang terjedelme, színe, fejleszthetősége, jellege) figyelembevételével részesülnek oktatásban, művészi kiképzésben (hőstenor, lírai tenor, koloratúr-énekesnő, Wagner-, Schubert-énekes stb.). Ebben a kiképzésben ma már az előkészítő alapot az intonáció biztossága, a hangtaláló készség adja meg (solfége). Ezt követi a rendszeres hangképzés, mely kiterjed a hangtani jelenségek, az énekszervek ismertetésére, a fonetikai előismeretekre s a helyes kiejtésre, a hangindítás és hangvétel, a helyes lélegzetvétel gyakorlataira; a hang kitartására, a regiszterekre, a hangterjedelem fejlesztésére, a hangsúlyozás és hangárnyalás gyakorlására, a , a , a gyakorlására, a hangkötésekre, a hangkészség fejlesztésére, a futamokra, az ékítmények előadására, a kifejezéses előadásra, a trillák, kadenciák, recitativók gyakorlására, a hallás gyakorlására (diktálásra), a hibás hangok elkerülésére, vagy kiküszöbölésére, az éneklés higiénéjére és esztétikájára (stílustan); az opera-szakon a színpadi vonatkozásokra. Mindezen tanulmányi tárgykörökhöz anyagot adnak a technikai stúdiumok, a vokalizáló gyakorlatok; a helyes kiejtést célozzák a fonetikailag rendezett szótagos gyakorlatok, vagy hangtani rendszer szerint összeállított szavakkal, mondatokkal társított dallamképletek, frázisok gyakorlásai, a tanulmányok. Különös fontosságot nyertek az un. solfeggiok, vagyis oly dallamos énekgyakorlatok, melyeket a Guido-féle szótagokkal énekelnek (e szótagok mindmáig fennmaradtak, dacára több oly kísérletnek, hogy ezek szótag-sorral helyettesíttessenek; ilyenek: Waelrant [1550; bo, ce, di, ga, lo, ma, ni], Hitzler [1628; la, be, ce, de, me, fe, ge], Graun [1750; da, me, ni, po, tu, la, be] szótag-sorai). Végül fontos ága a tanulmányoknak a szöveges ének; ez utóbbiak között Mendelssohn, Schubert, Franz, Bizet, Schumann, Brahms, Csajkovszki, Massenet, Gounod, Delibes, Wagner, Strauss, Wolf, Debussy dalai, dallamai, áriái; Händel, Bach, Haydn, Mendelssohn oratóriumainak egyes részletei a magasabb fokú énekiskolák leginkább felhasznált tanulmányi anyaga. A modern, énekbeli kiképzés az éneklést érintő minden mozzanatot figyelembe vesz, a tanulót megszabadítja a fölösen terhelő elmélettől, de ez utóbbiból felöleli mindazt, amit az énekesnek - saját különleges céljai érdekében - tudnia kell, Művészképzés akar lenni a szó valódi értelmében. A fejlődés gazdag irodalmat hozott létre, úgy, hogy ma már az énektanítás minden mozzanatához a szakművek gazdag választéka áll az énektanuló és tanító rendelkezésére. Kiválóbb szerzők: Aprile (Nápoly [-[- 1814]; The modern Italian method of singing, with 36 solfegges); Minoja ([Milano, 1525]; solfeggiók); Vaccai ([Párizs, London; 1848]; Metodo pratico di canto italiano per camera); Bordogni ([Párizs, 1856]; vokalizációk); Brambilla ([Milano, 1838]; vokalizációk); Ronconi ([Milano, 1839]; instruktív énekművek); Concone ([Párizs, 1861]; vokalizációk, solfeggiók); Pastou ([Párizs, 1851]; École de la lyre harmonique), Panseron ([Párizs, 1859]; ABC musical; Solfége d'artiste, Méthode de vocalisation); Duprez ([Párizs, 1896]; L'art du chant, La mélodie); Lamperti ([Milano, 1892]; énekiskola, trilla-tanulmányok, etűdök); Panofka ([Párizs, t 1887]; The practical singing tutor; számos vokalizáció, énekgyakorlat); meg kell említenünk az énekmesterek sorában Garciát, a gégetükör feltalálóját, ki találmányával az orvosi szempontbál oly fontos laringoszkópiai vizsgálatokhoz nyitott utat (1855). Ezeken kívül a közelebbi mull is számos jeles énekiskolát s az énektanulmányok célját szolgáló művet termelt, melyek között csak példaként említjük a kővetkező neveket: Hauser, Engel, Stockhausen, Sieber, A. Bach, Bell, Bruns, Bottermund, Faure, Goldschmidt, Iffert, Oldenbarnewelt, Koffler, Hauptner, Lehmann, Mackenzie, Müller-Brunow, Sefferi, Winter, Lütgen, Taylor, Pulvermacher, Riemann, Lablache, Götze, Gotthard, Wüllner, Zöllner, Carpentier, stb. stb.; a nevezettekhez még számosan csatlakoznak minden országban, az énekesek elméleti, technikai, avagy művészi kiképzését célzó műveikkel. (L. Énekpedagógia és Hangképzés.) c) Bár lassúbb tempó szerint, de határozott vonalú fejlődést mutat az énektanítás a köznevelési intézetekben is. Az énektanítás anyagát illetően az egyházi énekek mellett a világi dalok is bebocsáttatnak az iskolákba, sokáig a legtöbb helyütt nevelői célzatú, erkölcsi irányzatú un. formájában. Az újkori nevelési irányzatok kifejlesztik az iskolai énektanítás módszerét is. A reálisták között már Comenius (1592-1670) helyet ad az éneknek tanterveiben s ez a tárgykör bejut c. szemléltető könyvébe is. A pietista Franke (1663-1727) már nemcsak az anyag. de a módszer tekintetében is figyelemreméltó újításokat tesz; a leánynövendékek az egyházi énekeket tanulják, a fiuk a elemeiben is oktatást nyernek; a tanításban megkívánja a szemléltetést, a fokozatosságot s el akarja érni azt a célt, hogy a tanuló önerején is elsajátítsa az énekeket; az első fokon hallás után, a másodikon hangjegyek szerinti tanítást kíván, a tehetségesebbek külön, a többszólamú éneklésben is gyakoroltatnak. Rousseau 1742-ben kiadja számírásos rendszerét s nyomában a filantrópok karolják fel az iskolai éneket. Új korszaka nyílik meg a tanításnak Pestalozzi-val, ki az énektanításnak általános emberi nevelői célját kitűzte s a tanítás alapelveit megállapítva azt népművelő tárggyá tette. Az ő irányítása mellett készült Nägeli és Pfeiffer (Zürich, 1810) c. műve, melyben külön-külön részletesen tárgyalják a ritmikai, melodikai, dinamikai elemeket s ezek metodikai összekötését, majd a szó- és dallamköltészet kapcsolatát; fejtegetéseik kiterjednek a műzene előadására, Pestalozzi módszerének méltatására, a különböző iskolákban való eljárásra stb.; a művet Nägeli 1-2-3 szólamú dalai rekesztik be; a mű elé bocsátott általános szabályok legtöbbje ma is értékesíthető utasításokat ad. Ugyanebben az időben jelent meg - névtelenül - a népiskola igényeihez mért címmel (Rottweil, 1810), mely szintén elkülönített tanmenetben tárgyalja a zenei elemeket. Ezek egységesítését Natorp kísérli meg (1813) c. művében. Értékes metodikai munkálat Diesterweg c. munkájának (1850) idevágó fejezete, melyet Hentschel dolgozott ki; ez a munka világit rá először az alaki és tárgyi képzés szempontjaira, a technikai kiképzés s a dalok viszonyára, s kívánatosnak tartja a kettő összekapcsolását. Ezt az összekapcsolást Pflüger hajtja végre c. művében (Leipzig, 1853.), új gondolatot vivén be a tanításba azzal, hogy a hallás után tanított dalokból induktív és analitikailag vonja el a zenei elemeket. Az a törekvés, hogy a tanulók az önálló éneklést elsajátítsák (ami pszichológiailag azt jelenti, hogy a hangjegyek nyújtotta látási érzetek hangnévvel és hanggal társuljanak), s másfelől az a tapasztalat, hogy jelenlegi hangrendszerünk skála-szerkezetében azonos hangviszonylatok különböző elnevezéssel s leírással kapcsolódnak (ami az említett társulásokat megnehezíti): létrehozta az un. relatív énektanítási rendszereket. E rendszerek közös tulajdonsága, hogy egyetlen hangsorban, vagyis a hangnem típusában szemléltetik és gyakorolják a hangok eltalálását. 1. Curwen rendszerében (Tonic Sol-fa) hangnevekül Guido szótagjai, hangjelekül e szótagok első betűi szolgálnak; a metrikai viszonyokat az ütem térbeli elosztása ábrázolja; pl. @ 2. J. R. Weber (alaphang helyzetét változtató) rendszerében is a szolmizációs hangnevek használatosak, a do helyét a vonalrendszer bármely helyére alkalmazván; pl. @ 3. Chevé (számírásos) módszerében számjegyek társulnak a szolmizációs szótagokkal (előzményei: Rousseau, Natorp, Horstig, Klett stb.); pl. @ 4. Heinroth (normál hangfokozatú) rendszerében a c-hangfokozat (c-skála) szerepel a hangnem típusául, tehát a tanuló elé csak a c-re transzponált dallamok kerülnek; pl. @ 5. Újabbkeletű az Eitz-féle rendszer (Tonwortmethode), melyben fonetikailag rendezett magán- és mássalhangzók kapcsolataiból keletkező szótagok szolgálnak hangnevekül s hangjelölésül; ily hangrendek: a) mássalhangzók: b r, t, m, g, s, p, l, d, f, k, n (kromatikus rend); b) magánhangzók: a, e, i, o, u, (diatonikus rend; a félhangoknál ugyanazon magánhangzóval). Hangsor: bi, to, gu, su, la, fe, ni, bi = C-dúr; pl. @ Ez un. relatív rendszerekkel szemben áll az un. abszolút rendszer, melyben a tanítói eljárás teljesen alkalmazkodik az általánosan használt hangelnevezésekhez s hangjelöléshez. A közművelődési iskolákban folyó énektanítás jelen helyzetét azzal jellemezhetjük, hogy ma már minden iskola igyekszik a maga rendeltetéséhez mért tárgyi és alaki célokat pontosan kitűzni s a célnak megfelelő tanítási anyagot pontosan meghatározni. Az iskola - fokozatához képest - a tanulókat tudatos énekoktatásban részesíti; a tanulmányok centrumába a szöveges ének kerül, ehhez kapcsolódik minden más tanítási anyag; e centrumban az egyházi énekek mellett az egyszerűségűk mellett is becses, klasszikus daltermékek s a faji sajátosságok konzerválása s tudatossá tétele céljából a népköltészet jól megválogatott darabjai foglalnak helyet; mindezek hivatják biztosítani azokat a nevelői értékeket, melyeket a vallásos, hazafias, esztétikai és társas érzelmek fejlesztése képvisel. A módszerben igyekszik minden iskola az összes determináló tényezőket figyelembe venni, vagyis: számba veszi a testi és lelki életnek az éneklésre való vonatkozásait, a történeti fejlődést, a tanítás anyagát, az összes tárgyakra vonatkozó általános módszertani elvek alkalmazását, a tanuló korát, hajlamát, szóval egyéniségét s a jó tanításnak magában a tanítóban rejlő kellékeit. Ez utóbbit biztosítandó, korunkban nemcsak a tanítóképző intézetek kultiválják az éneket s a tanításhoz szükséges segédtanulmányokat, hanem külön énektanítói tanfolyamok, énektanító- és tanárképzők is keletkeznek, az egyes iskolák igényeihez mért külön tanulmányi rendszerrel. Szélesebb értelemben énekre tanító s az ének útján széles rétegekre nevelőleg ható intézményeknek (s ily értelemben iskoláknak is) kell tekintenünk a korunkban mind nagyobb körre kiterjedő énekegyesületeket, daltársulatokat, népénekkarokat, melyek pótolni, folytatni, továbbfejleszteni és befejezni vannak hivatva az iskolai énektanítás munkáját. Ez alakulatok hatását fokozza, hogy az egyes nemzetek kebelében működő ily társulatok szövetségbe tömörülnek s a nemzeti érzés és a faji összetartozásnak hatalmas fejlesztői és bizonyítékai. Hogy az iskolai énektanítás kapcsán szerzett ismeretek mily mértékben támogatják ez intézményeket: az mindenütt az iskolai énektanítás fejlettségétől, avagy fejletlenségétől függ. Végül rá kell mutatnunk arra az újabb törekvésre, hogy az iskola s a társadalom az ének és zene kultuszában is közelebb jussanak egymáshoz; a jelen viszonyok különösen szükségessé teszik, hogy iskola és társadalom keressék e téren is az együttműködés alkalmait és eszközeit; ez is indítékul szolgál arra, hogy a társadalmi szétforgácsolódást egységesebb és bensőbb együttérzés váltsa fel (v. ö. Jöde: Der Musikant). IV. Magyarország. I. Az énektanítás fejlődése hazánkban is ugyanazon nyomokon halad, mint a nyugati országokban. a) A keresztény középkorban az ének nálunk is főként az egyház kebelében talált otthonra. Nálunk is létesültek kolostori iskolák (legelébb: Pannonhalma, Zalavár; Pécsvárad, Bakonybél; Zobor), továbbá székesegyházi és káptalani iskolák (legrégibbek: Székes fehérvár, Csanád); ezek között az egyh. ének ápolásában kiválnak az esztergomi, nagyváradi; pannonhalmi, váci, veszprémi és nyitrai iskolák. Ez iskolákban a tanítás anyaga és módszere körülbelül ugyanaz, mint Európa nyugati országaiban. Ide vonatkozó emlékeink, Antifonáriumaink, Graduáljaink stb. a tatár- és törökdúlás folytán elpusztultak ugyan, de néhány fennmaradt codexünk azt bizonyítja, hogy a római karének s annak hangjelölése, a neumák, továbbá Guido írásmódja s rendszere, a diszkantáló énekmód stb, nálunk is ismeretesek voltak; sőt vannak emlékeink, melyek arról tanúskodnak, hogy nemcsak a szertartásos énekek között találtak helyet szövegben és dallamban magyar énekek, de számos eredeti magyar szerzemény gazdagította a középkor himnológiáját is (magyar szentek, Mária-énekek). Mindezeket bizonyára az iskolák ban tanították is. Buzgó terjesztője volt az egyh. éneknek Szt. Gellért püspök s kiváló mester volt az énekben Walter; az ő nevükkel kapcsolatban maradt fenn a magyar népdalról való legrégibb megemlékezés is. b) A világi ének elterjedtségéről számos megemlékezés tanúskodik; a kobzosok, igricek, regösök, joculatorok, hegedősök a vitézi és társas életnek sokáig kedvelt alakjai s az udvarok fénykörében élők birtokban és kiváltságokban is részesültek, ami kiválóságuknak s valamelyes iskolázottságuknak is bizonyítéka. E korbeli egyházi és világi zenénk Mátyás korában és udvarában érhette el tetőpontját; az egy házi ének jelességét Vulturani Péter püspök, pápai követ magasztalja, a kobzosok énekéről pedig Galeotto ad színes leírást. Ezek énekeinek utolsó hangjai a Tinódi ajkain zendülnek fel és az ő lantján halnak el; ez utolsó lantosunk az ő krónikájában (1554) méltó emléket állított a magyar vándorénekeseknek (újabb kiadásai: Mátraytól [1859], Szabolcsitól [1329]). Hogy hazánk zenei tekintetben sem állott elszigetelten a nyugati műveltségtől, eléggé bizonyítja, hogy Tinctoris c. művét Beatrix királynőnek ajánlotta, Willaert pedig egyideig a magyar király udvarában tartózkodott s általa zenei életünk a németalföldi iskola hatását is közvetlenül érezhette. II. a) Az egyházi ének ápolása és tanítása az újkorban is folytonos volt, Palestrina, Allegri miséi hozzánk is eljutottak ugyan, de mindjárt e korszák elején a magyar nyelvű énekek terjesztése látszott szükségesnek. A Kisdi, Szelepcsényi, Szegedi, Kájoni, Illyés István, Náray, később a Bozóky, Kovács Márk stb. énekgyűjteményeiben (l. Énekeskönyvek) foglalt énekeket énekelték a kath. templomokban s ez énekeket - a némely énekkönyv előszavában foglalt elmélettel együtt - tanították az iskolákban. Ezek hatása egészen napjainkig elér, amikor buzgó törekvés irányul a becses régi énekek felelevenítésére s feldolgozására (Náray Lyra Coelestise, Harmat-Sik feldolgozásában). A múlt század közepe óta főként az ifjúsági ének emelését célozzák a harmonikus feldolgozásban kiadott énekgyűjtemények (Szepesy Imre, Zsasskovszky testvérek, Bogisich, Tóth- Niedermayer, Zeman-Luspay stb.), melyekhez hozzávehetjük a gör. kath. ősi dallamoknak eddig csak hagyományszerűen terjedt, de most már hangjegyekbe foglalt, magyarnyelvű s vegyeskarú feldolgozását is (Janetschek István). Iskolai énektanítás <<3>> A művészi egyh. ének felé törekvés első jeleit mutatják a 17, századból fennmaradt orgonatabulatúrák (Kájoni, felvidéki kéziratok) s Esterházy Pálnak a 18. század elejéről ránk maradt gyűjteménye (Harmonia Caelestis 1711), majd később Haydn itteni működése (1761-1791) a főúri énekkarokban működő énekesek iskolázottságáról tanúskodnak. A székesegyházi, valamint a nagyobb templomi énekkarok a 18, századtól kezdve a legnagyobb művészi alkotásokat interpretálták (pl, Haydn Mihály és Dittersdorf Nagyváradon); a magyar egyházi zeneszerzők is hatalmas szerzeményekkel szolgáltattak anyagot a templomi karok működéséhez (Liszt: esztergomi és koronázási misék). A gregorián éneket megszakítás nélkül művelik és tanítják nálunk is, Ehhez alapvető munka Bogisich c. történeti műve; Haberl c. könyvét a pécsi növendékpapság fordította le s Glatt Ignác módszeres vezérfonalat is adott a gyermek-énekkarok részére. A irányzatát szolgálja Kersch c. művének újabb kiadása; Birkle Suitbert (Seckau) c. munkáját pedig Meiszner Imre fordította le. Az egyházzenei gyakorlat felvirágoztatása s az egyházi énekkarok irányítása érdekében működik az Országos Magyar Cecília Egyesület (1897; újjáalakult 1926-ban). A protestánsoknál a római egyháztól átvett dallamokat (Geleji Katona: Öreg Graduál, 1636.) a korál-ének váltotta fel. A Goudimel nevéhez tűzött dallamokat Sz. Molnár Albertnek Béza és Marot után szerzett szövegére ma Is éneklik s tanítják, ezekhez járulnak a «dicséretek> néven felvett himnuszok. Ez irányban iskolai használatra Zákány-Sz. Nagy K., Szügyi J., Mihó L. stb, adtak ki hangjegyes gyűjteményeket. E korálok szöveg- és dallamszerinti revíziójára s átdolgozására a ref. egyház egyetemes énekügyi bizottságot szervezett, melynek munkálatait Fejes István c. alatt adta ki (1901). A ref. énekek harmóniás éneklésére elsőízben Maróthi György adott kézikönyvet (A soltároknak négyes notájik, 1743 [a 4-szólamú Goudimel-kiadások nyomán]). Azóta többen átírták e dallamokat különböző összetételű (leginkább vegyes) karra, részben iskolai használatra s vallásos műénekekkel kiegészítve; így: Ivánka Sámuel, Sz. Nagy Károly (magyarországi és erdélyi énekek), Oláh Károly és Sz. Nagy József, Szügyi József, Fövenyessy B., P. Nagy Zoltán, Borsay S. (erdélyi énekek), Varga József; Hodossy Béla, Sarudy O. stb. Az ág. ev. korálok iskolai tanításához (a szövegkönyveket nem említve) a dunántúli egyházkerület adta ki a dallamokat; ezt a célt szolgálja Szőnyi Tódor énekkönyve is; harmonikus feldolgozásban Altdörfer K. és Moesz G. adták ki a korálok gyűjteményét. A kisebb-nagyobb egyházakban, vagy azokkal kapcsolatosan újabban alakult énekkarok a protestáns énekköltészet művészi termékeinek adnak életet (Kováts Tibor: Karénekeskönyv). Az a hatalmas áramlat, mely az egyházi éneknek az egyház szellemében való művészi fejlesztésére s egyetemes népművelő hatásának érvényesítésére irányul s mely Európaszerte magasfokú egyházzenei iskoláknak adott életet, illetőleg virágzó zeneiskolák kebelében egyházzenei szakokat () létesített: hazánkat sem hagyta érintetlenül. Zeneművészeti főiskolánkban már megalakulásakor (1873) felmerült az egyházzenei tanszak felállításának terve (a tanszak vezetésére Liszt F. a regensburgi egyházzenei iskola akkori nagynevű vezetőjét, Witt Ferencet óhajtotta megnyerni). A terv csak az 1928. évben vált valóra a főiskolával kapcsolatos egyházzenei tanszak s egyházi karnagy-képző tanfolyam felállításával, melyen a r. kath. jelöltek külön tanulmányi renddel szervezett (két-, illetőleg hároméves) tanfolyamon képeztetnek ki; míg a protestánsok a főiskola orgona-főtanszakával kapcsolatosan végzik kiegészítő, speciális tanulmányaikat. b) Az a hosszú küzdelem, melyet az újkorban a magyarságnak elébb léte és fennmaradása, majd alkotmányos szabadsága érdekében meg kellett vívnia, századokon át késleltette a nemzetben rejlő művészi erők érvényesülését. A 19. századtól, különösen annak második felétől kezdve azonban nagy lendülettel emelkedik anyagi és szellemi kultúránk s ebben szárnyakat kap az énekművészet is. Alkotó művészeink a dal- és dalmű-irodalom terén abszolút becsű műveket alkotnak, azokat faji zenénk sajátosságaival telítik, előadó neves énekművészeink Európaszerte bizonyságot tesznek a magyar énekművészet fejlettségéről, bár nyelvűnk elszigeteltsége a magyar dal egyetemes hatását bizonyára csökkenti. Alkotóművészet és művészeti iskolák kölcsönhatásaképp virágzó zeneiskolák keletkeznek, melyek mindenikében tanítják az éneket. Ezek kőzött első helyen kell említenünk a Mátray Gábor buzgólkodásából létrejött , mai nevén Nemzeti Zenedét (1840), továbbá a kolozsvári zeneiskolát, melynek szervezéséhen Erkel F. is tevékeny részt vett s a pozsonyit, mely időrendben a legelső; Budán <énekakadémia> néven alakult iskola a 60-as években; ezekhez a vidék nagyobb városaiban keletkezett zenedék egész sora csatlakozik (Szeged, Debrecen, Pécs, Temesvár, Arad, Győr, Kassa, Szabadka stb., l. Konzervatórium). Egyébként Pesten a 19. század elején több énekiskola is keletkezett, részint más iskolákkal kapcsolatban, részint társulatok vagy egyesek elhatározásából. Ily iskola volt a Thill Ferdinándé, ki címen (1855) már gyakorlókönyvet is ad a tanulók kezébe. Az Orsz. Zeneakadémiám (Zeneművészeti Főiskolán), az 1880. évben állíttatott fel az énektanszak, melynek ágazati jelenleg: a gyakorló-iskolai, előkészítő, akadémiai, operai és hangverseny-énektanfolyamok s az énektanári tanfolyam. Az akadémiai tanfolyam művészképző anyagában méltó helyet foglalnak el a magyar dalszerzők: Tarnap, Dienzl, Csiky, Székács, Liszt, Goldmark, Volkmann, Hubay, Szabados, Szendy, Mihalovich, Buttykay, Antalffy-Zsiross, Rékai, Várkonyi, Siklós, Radnai, Bartók stb. A magasabbfokú képzés igényeihez mérten kiváló tankönyvek, vezérfonalak jelennek meg; így az éneklés fiziológiai vonatozásait tárgyalják dr. Irsai A. (Az énekhang élet- és egészségtanáról), Szőnyi Tódor (Az emberi hang és annak kiképzése), dr. Tóvölgyi Titusz (Énekesek Orvosa); a solfége tanítására Szabados Béla és Molnár Antal írtak gyakorlókönyveket; a hangképzést célozzák Csiky János (Hangképzés), Farkas Ödön (Az énekhang) művei; a hallás képzésére Tóth Árpád (Vezérfonal) és Siklós Albert (Zenediktálás) adtak útmutatót; a magyar szöveg tiszta kiejtésére Molnár Géza és Szabados Béla műve (30 gyakorlat) vezeti el a tanulót. Teljes elméleti és gyakorlati énekiskolát irt Sik József, melynek elméleti része a művészi ének minden vonatkozását felöleli, gyakorlati része (I-V. köt.) vokalizációk és solfeggiók nagy instruktív gyűjteménye, a legkiválóbb szerzők műveiből szemelvényesen válogatva; e művet Szabadosnak a modern' stílust figyelembe vevő énektanulmányai', fejezik be. A tanulmányok kiegészítésére szolgáló klasszikus műdalok gyűjteményét Szabados Béla adta ki I-VIII, sorozatban. c) Köznevelési intézeteink legnagyobb része (a városi iskolákat kivéve) az egyház kezében lévén, templomi és iskolai ének sokáig szoros kapcsolatban állottak egy mással, utóbbiban lassankint a világi ének is helyet kérvén magának. Az elemi iskolákban sok helyütt a tanító egyúttal lelkész is, később az egyház kántora. A tanítás központi tárgya a hittan s ehhez csatlakozik az ének is. A kath. középiskolákban sokáig szintén csak egyházi énekeket tanítanak, melyekhez új szint ad az iskolai drámákban, a passió- és misztériumi játékokban előforduló karének. Szepesi Imre piarista c. könyve (Peischa Péter után, 1856) már sok helyes metodikai elvet valósit meg; (1859. I-V. füzet) c. gyűjteményében itt-ott egy-egy magyaros dallam is kicsendül. Schmidt Péter (1859) c. műve az számára olvasókönyvek anyagát tartalmazza, ami által e tárgyak kapcsolata nyer kifejezést. A Zsasskovszky testvérek (1860) és c. műveikben már nagy tudatossággal adnak teret a magyar népies dallamoknak is. A prot. kollégiumokban szintén az egyh. ének a tanítás anyaga (Sárospatakon - Comenius tanterve szerint - a hét több napjának délutáni óráiban egyh. éneket tanultak). Kézikönyvül némely helyütt- előbb Buchanan c. műve, majd a Maróthi könyve szolgált. Batizi András c. műve részletes tanítási tervezetekben dolgozza fel az anyagot. Ivánka Sámuel c. könyve a vasárnapi iskolák és népegyletek célját is szolgálni kívánja (u. attól , 1868). Sz. Nagy K. és Zákány József <Énekhangzatos könyv> c.- műve (1846) az első rendszeres magyar énekiskolának tekinthető, sok helyes módszertani utalással. Emellett a kollégiumokban a intézménye állt az énektanítás szolgálatában. Vezetője (prézes, praeses) a kántor, vagy külső énektanító, esetleg egy-egy felsőbb osztálybeli tanuló; a szólamok tanítóinak neve: . A kántus szerepel minden ünnepi alkalommal, de eljár temetésekre s házi vendégségbe is. A köznevelés állami szervezetének megindítása Mária Terézia nevéhez fűződik (I. Ratio Educationis, 1777; II. Ratio Educationis, Ferenc király, 1806); a Ratioban megállapított különböző fokú iskolák között különösen az un. elsőrendű vagy normális népiskolák szervezetében jutott hely az énektanításnak, minthogy ezekben' az iskolákban történt a tanítóképzés is s az ily iskolákban külön zenetanítót is alkalmaztak. Általános és egyetemes jellegű hatása azonban csak a kiegyezés utáni évek törvényes intézkedéseinek leheteti, melyekben a rendeletek (Organisations-Entwurf, 1849) kényszere helyett a nemzet akarata érvényesült. Az 1868. évi XXXVIII. t.-c. az éneket az összes népoktatási intézetekben kötelezővé tette. Ennek rendelkezései értelmében adattak ki ez iskolák tantervei, melyeknek legújabb kiadásai (népiskolai 1925, polg. leányiskolai 1908 és 1914, polgári fiúiskolai 1918 és 1927, tanítóképző intézeti 1923 és 1925) nemcsak a tanítás célját és anyagát állapítják meg pontosan, hanem a hozzájuk csatolt módszeres utasításokkal úgy az anyagot, mint az eljárást, a tanítás módját és eszközeit illetően is részletes tájékozást nyújtanak a tanítónak. Ugyancsak új tantervet kaptak az 1936. évi XXVI. t.-c. alapján a leány-középiskolák (gimnáziumok, líceumok és kollégiumok, 1927), melyekben az ének szintén az általánosan kötelezett tárgyak közé vétetett fel. Szabályrendelettel (1928) van megállapítva a fiú-középiskolák énektanítási anyaga, mely iskolák I. és II. osztályaiban az ének kötelező, rendkívüli tárgy. Mindeme tantervek és utasítások egységes alapgondolaton épültek fel s abban a célzatban is egyeznek, hogy az énektanítás a maga egész szelleme szerint szervesen illeszkedjék bele az illető iskolafaj tanulmányi rendszerébe. E tantervek nyomán fejlődik a kézikönyvek irodalma is, melyek a feldolgozott anyagban és módszerben követik a tantervek és utasítások rendelkezéseit. Az anyagot illetőleg egészen hátárazott törekvés van abban az irányban, hogy a tanulók a nép- és műköltészet jól megválogatott darabjait megismerjék és énekeljék; ami különösen a népdalokat illeti, ezeknek régibb és újabb gyűjteményei (P. Horváth A., Mátray, Szini, Arany J., Limbay, Kiss Á., Bartalus, Kan L., Vikár, Kodály, Bartók, Lajtha) didaktikailag is sok és jól értékesíthető terméket hoztak felszínre. - Módszer tekintetében a dalok és gyakorlatok, ez utóbbiakban a különböző gyakorlattípusok és zenei elemek egymást átszövő elrendezése tankönyveink legjellemzőbb tulajdonsága. A fentemlített un. relatív rendszerek közül a Chevé-féle számírásos rendszert Goll J., továbbá De Gerando A. dolgozták át; ez a rendszer nálunk nem tudott meggyökeresedni, - bár maga a számjelölés, mint metodikai segédeszköz kezdőfokon felhasználható. - Curwen rendszerére is legfeljebb a hangtáblák felhasználása emlékeztet. Nagyobb elterjedéshez jutott Weber rendszere (Sánctor D., majd Bátori L. átdolgozásában), melynek népiskoláinkban ma is sok híve van. Heinroth rendszerét Bartalus dolgozta át s jelenlegi népiskolai tantervünk anyag-meghatározásához is ez a rendszer ált legközelebb. Középfokú énektanításunk természetesen, bármely rendszer alapján kezdődjék is, a tanulókat igyekszik elvezetni az un. abszolút hangjelöléshez. A tankönyvek felhasználásához több vezérkönyv szolgál, melyek részint elméletileg, részint az anyag feldolgozásával gyakorlatilag tájékoztatják az énektanítót (Kacsóh P. [újabb átdolgozása Harmat-Karvalytól], Köveskuti, Sztankó stb.). Legtöbb középfokú iskolánkban (sőt itt-ott már népiskoláink felsőbb osztályaiban is) az un. osztályéneklés mellett, az összevont osztályokból alakult énekkarokban, a többszólamú énekek ápolása céljából a karénektanítás is helyet talált (erre egyébként tanterveink is utalnak); ez iskolai énekkarokban a magyar dal kultuszának, tehát faji zenénk konzerválásának s a jövő nemzedékre való átszármaztatásának jelentős eszközét kell látnunk. A középiskolai ifjúság az évről-évre rendezett ifjúsági dalosünnepélyen (dalversenyen) mutatja be ezirányú tanulmányainak eredményét; e dalosünnepeket a közokt. minisztérium áltál kinevezett intéző-bizottság rányitja. d) Az iskolai dalosünnepek gondolata elvezet a magyar dal azon buzgó híveihez, kik az újabban nagy lendülettel működő különböző dalegyesületekbe, ezek útján szövetségbe tömörülnek, hogy dall tanítva, dalt tanulva és dalolva fejlesszék a magyar dalművészetet és a magyar kardal-irodalmat s fejlesszék a hazafias érzést és nemzeti öntudatot: Az Országos Magyar Dalszövetség kebelébe (alakult 1867-ben) jelenleg 316 dalegylet tartozik, hatalmas tábort alkotva már eddig is kb. 16-17.000 dalosával. Minden egyes dalegyesület egy-egy iskolája a magyar dalkultúrának. Az iskolai énektanításnak gyakorlati kérdéseire, valamint az énekkultúrának a nép legszélesebb rétegeit átható terjesztésére vonatkozóan az 1928. évi III. egyetemes tanügyi kongresszus tett figyelemreméltó javaslatokat. Sztankó. Iskolák bizonyos zenei irányok összefoglaló neve, melyek egy helyhez, esetleg egy nagymester működéséhez kötve nemzedékeken át vagy legalábbis huzamos ideig, messzehatóan érvényesültek. Ilyenek pl. a németalföldi, firenzei, velencei, mannheimi iskola (l. o.); beszélnek olykor - átvitt értelemben - Mozart-, Mendelssohn-, Wagner-iskoláról is. Az elnevezés onnan ered, hogy régente - mint a képzőművészetben - a mesterek maguk nevelték a következő generáció művészeit s gyakran iskolákban is működtek, mint pl. A. Scarlatti, vagy Durante a nápolyi Conservatorio di San Onofrio-ban vagy Bach a lipcsei Thomas-Schule-ban.