Bár vannak egyezések és hasonlóságok ritmikai, melódikai és hangköztani tekintetben az antik s a későbbi zene között, mégis oly nagyok a különbségek a kettő között, hogy összehasonlításokat csak a legnagyobb óvatossággal kockáztathatunk meg. Így pl. szokás összehasonlítani az antik dallamképzést a középkori gregorián énekstílussal, elég helytelenül, mert a katolikus egyház liturgikus énekéből mindig hiányzott a hangszeres kiséretnek olyan fajtája, amilyen az antik pogány zenében általános.
De nézzük csak, melyek azok a főbb vonások, amelyek éles válaszfalat vonnak az antik s a modern zene között! Az antik zenében évszázadokig a vokálzenéé a hegemónia, a hangszeres zene csak szerény szolgája az éneknek, míg végre sikerül magát emancipálnia s önállóan továbbfejlődnie. Az antik zenész legalább a görögöknél - egyúttal költő is, s így miként Richard Wagner, a modern zenének e tekintetben is páratlan vezéralakja, drámáinak s egyéb vokálzenei műveinek is nemcsak zenéjét, hanem szövegét is maga alkotja meg, úgyhogy e kettős szerepénél fogva nemcsak a zene-, hanem az irodalomtörténetben is helyet kap.
Lényeges sajátsága az antik zenének az egyszólamúság. Míg a modern fül egyszólamú dallamoknak is egészen önkéntelenül függőlegesen kiegészítő összhangzati értelmezést ad, addig az antik hallás számára az ilyen felfogás teljesen ismeretlen, s nálunk csak a dallamvonal vízszintes irányú haladása jöhetett figyelembe. Ezt annál inkább kell nyomatékosan hangsúlyoznunk, mert még nem régiben filológusok részéről is hangzott el olyan vélemény, mint Boecké (Encycl. 510.l.), akinek feltevése szerint a homerosi eposzokat előadó rhapsodosok lendületesebb helyeken akkordokat szólaltattak meg kísérőhangszerükön, a kitharán. Kempf József is Ilias-szemelvényeiben (53.l.) úgy véli, hogy a lantkíséret egy-két összhangjának megpendítése adta meg a szavaló melodramatikus előadásához a hangot. Villemain-Csikynek a görög lantos költészetről szóló könyvében(71.l.) is azt olvassuk, hogy Archilochosnak Olympiában való fellépése alkalmával egy elszakadt húrja zavarta meg az összhangot.
Az ilyen tévedéseknek oka bizonyára az, hogy számos zenei fogalom görög neve mást jelent ma, mint az ókorban, ilyenek pl.: harmonia, symphonia, polyphonia, chromatika, enharmonia, antiphonia, stb. Újból hangsúlyozzuk, hogy az antik zene nem ismerte az igazi többszólamúságot, sem pedig az egyes szólamok önálló vezetését, tehát összhangokról (akkordokról), kontrapuktokról s egyéb ilyen a többszólamúság keretébe tartozó fogalomról az antik zenében szó sem lehet.