Szimfónia (gör.: symphonia [szünfoné, szünfonia = együtthangzás, összhang], ol. sinfonia, ném. Symphonie), az ókori görög zenében általában konszonáns hangközt, speciálisan az oktávát jelenti; a rómaiaknál egy hangszernek neve, mellyel oktávákban kisérték az éneket (Schilling: Encyklop. d. gesamten mus. Wissenschaften 1840). Hasonló értelmű a Kr. u. 7. század symphoniaci elnevezése, mellyel a pápai énekkar gyermek-énekeseit jelölték; ezek a fiuk a mélyebben éneklő férfiakat a felső oktávában kisérték. Az ókori asszír-babiloni kultúrában a Sz. név dudaszerű hangszert (görög források szerint symphoneion) jelentett. Hasonlóképpen hangszer-név volt a középkorban is, és pedig hol dudaszerű, hol húros hangszert, forgólantot, vielle-t jelölnek ezzel a névvel (chifonie, symfonia). Hucbaldus (10. század) megkülönbözteti a S.-t (konszonanciát) a diaphonatól (disszonáns hangköz); hasonlóképpen már ő előtte Isidorus sevillai érsek is. A 14-15. századtól kezdve a symphonia elnevezést többszólamú hangszeres darabok jelölésére kezdik használni. Elvétve ekkor is, később is, még vokális művet jelöl (, Antwerpen 1594; Heinrich Schütz lényegében a velencei concerto-stílus nyomdokain halad, mikor 1629. kiadja kantáta-szerű -sorozatát, melynek apparátusa 1-2-3-szólamú ének, orgona és néhány obligát hangszer kombinációjából alakul). A 17. század elején egyideig megkülönböztetik a sonata-t a sinfonia-tól; előbbi a polifonikusabb szerkezetű, utóbbi a homofonabb, akkordikus-harmonikus szerkezetű (rendszerint kétszakaszos, reprízes dalformában készült) hangszeres kompozíciót - és pedig többnyire több hangszerre szóló ünnepélyes bevezetőtételt - jelenti (S. Rossi, Marini, Gabrieli, Merula, Buonamente). Ez a megkülönböztetés mindinkább elmosódik ugyan, de a sinfonia lényegében továbbra is a nem annyira kontrapunktikus, mint inkább harmonikus jellegű, zenekari -ból (ripieno, grosso) álló bevezető és közzenéket jelenti (operákban, oratóriumokban, kantátákban); némelykor zenekari intermezzószerűen (intermedium, ritornell) lép fel (az első ilyen Zinfonia [3 fuvolára] Peri -jében tűnik fel 1600.), néha rövidebb vagy hosszabb bevezető-szakasz (Schütz, Carissimi, Bernhard, Tunder), mialatt a sonata mindinkább a többtételes, önálló hangszeres kompozíció értelmét nyeri. A 17. századi suite- és partita-irodalom a század közepe óta szintén bevezető tétel gyanánt alkalmazza a sinfonia-t (Ahle, Rubert, Rosenmüller). Mikor Lully kialakítja a francia ouverture (l. o.) formatípusát és az a 18. század első felének szvit-irodalmát elhatározó módon befolyásolja, a francia típustól formailag eltérő (olasz) opera-nyitányt kezdik sinfoniá-nak nevezni (A. Scarlatti 15 sinfonia-t ír kiszenekarra és többek között egy háromtételes sinfonia-t - a c. operájához [1698] -, mely az ouverture-től nem különbözik lényegesen). Nagy általánosságban a sinfonia még a 18. század közepéig az egytételes -t jelenti, míg a többtételes formákra (nyitányok, opera-suite-ek) az ouverture elnevezést alkalmazzák (Londonban még Haydn szimfóniáit is ouverture-öknek nevezték az 1790-es években). 1750 táján azonban a sinfonia formája átalakul s csakhamar mint uralkodó műfaj nyomul előtérbe. Az eddigi ornamentális-figurációs szokvány-stílus, konvencionális akkord- és passage-sorozatok helyébe mindinkább karakterisztikus, hajlékony, újszerű tematika lép, eleinte még nagy, kétrészes dalformában, melyből azután mind határozottabban kialakul a modern (Haydn-féle) kettőstémájú szonáta-forma. Ez a korszakos átalakulás kétségtelenül az olasz (nápolyi) opera-sinfoniából indult ki, de nem magának az operanyitánynak kereteiben, hanem a zenekari ensemble- és kamarazene területén ment végbe. A kezdeményezés dicsőségéért a legkülönbözőbb területek vetélkednek; ezideig úgy látszik, hogy az új fejlődés fókuszai 1. Nápoly és Milano, az újabb olasz koncert-sinfonia irodalma (Pergolesi, Sammartini, J. Chr. Bach), 2. az osztrák népies tradíciókból építő preklasszikus bécsi iskola (Wagenseil, Monn), 3, néhány észak-német mester kezdeményezése (Graun), 4. a mannheimi iskola (Stamitz, Richter) nagyjelentőségű reformjai, 5. francia úttörők munkássága (párisi iskola: Corrette, Leclair, Gossec). Az új szimfónia-stílus úttörői közé tartozik Olaszországban Vivaldi is (főként 9 sinfoniá-ja vonóshangszerekre, két oboára és két fuvolára, valamint nagyszáma -ja említésreméltó). A francia mesterek közül Gossec már kétségtelenül a mannheimi iskola (l. o.) hatása alatt áll. Riemann kissé egyoldalúan hangsúlyozta a mannheimiek történeti jelentőségét, mikor bennük látta az új Sz. egyedüli megteremtőit; kétségtelen azonban, hogy Stamitz stiláris reformjai valóban elhatározó hatással voltak az egész utána következő generációra. Már op. 1-ével (zenekari triók) tudatosan átviszi az újabb szonátaformát - ahogyan azt pl. Pergolesi a triószonátákban kamaraszerűen alkalmazta - a nagy (zenekari) ensemble-ra; az ő és követőinek (Richter, Cannabich) műveiben már vitathatatlanul előttünk áll az első tétel kiforrott szonáta-konstrukciója (2 téma exponálása, tematikus feldolgozás, visszatérés), továbbá a négytételes szerkezet (ebben a sorrendben: Allegro, Andante, Menuetto, Presto). A szimfonikus zenekar klasszikus tagoltsága: a vonósok csoportos, a fúvóshangszerek páros (individualisztikus) alkalmazása (2 oboa, 2 fuvola, 2 kürt, 2 trombita, üstdob) szintén a mannheimi mesterek (olasz buffo-komponistáktól tanult) praxisa nyomán él tovább Haydn és Mozart szimfonikus oeuvrejében. Az ő nyomukban s az ő szellemükben művelik az új zenekari műfajt Boccherini, Gossec, Dittersdorf, Leopold Mozart és mások is; nagyrészben az ő jellegzetes formájuk volt az, mely azután szellemben, formában, eszközökben és tartalomban egyaránt kitágult, elmélyült és halhatatlan virágzásra emelkedett Haydn, Mozart és Beethoven szimfóniáiban. Mozart, aki 49 szimfóniát irt, formailag nem tér el a Haydn-teremtette mintáktól (több mint 100 szimfónia!), bár formai fejlődésében olasz impulzusok is szerepet játszanak. A 18. század vége szimfóniáinak első tételeiben általában még világosan felismerhető az olasz intradasinfoniával, a francia nyitánnyal, a táncszvittel és a kamara-szonátával való formai kapcsolat. A menuette valószínűleg a szerenád- és divertimento-irodalomból jutott a szimfóniáira; az utolsó tétel legtöbbször rondó-szerű (főként a rondó magasrendű, szonátaformával kombinált mozarti típusa jellegzetes), de követheti a szonátaformát is. Beethoven a menuette-et (mely már Haydnnál elveszítette nyugodt táncjellegét), scherzo-vá alakította át, miáltal az utolsó stilizált tánc is kiszorult a szimfóniából s így annak utolsó kapcsolata is megszűnt a suite-tel. A szimfónia kétségkívül itt, Beethoven művészetében érkezett el fejlődésének tetőpontjára. Beethoven megőrzi a szimfonikus forma alapsémáját, de valamennyi tétel kereteit kitágítja, monumentális arányokban épít. Kilenc szimfóniája egymástól lényegesen eltér, azt mondhatnók, mindegyik egy-egy külön világot képvisel. Az első és második még Haydn költészetével rokon, a harmadik (Eroica) hősi hangokat csendit meg, az ötödik (Sors-szimfónia) a tragikus pátosz világába vezet, a hatodik (Pastoral) idillikus színekben ragyog, a hetedik a táncszvit gondolatának leggrandiózusabb szimfonikus felfokozása, a negyedik és nyolcadik inkább lírikus pasztell-színek atmoszférájában lebeg, a kilencedik - méreteiben is leggrandiózusabb - kantáta-szerű kórus-dithyrambussal zárul. Beethoven ezekben a szimfóniákban a zenekart is heroikusan-individuális művészetének szolgálatába állította; zenekara összetételében nem tér el lényegesen Haydnétól, legfeljebb abban, hogy a klarinétnak állandó helyet biztosit s egyes tételekben (5., 9. szimfónia) 3 puzónt is alkalmaz. A 19. század romantikusai szimfonikus zenéjükben közvetlenül Beethoven stílusába kapcsolódnak mind formai szempontból, mind a kifejezés lírai módon szabad, pathetikus nyelvezetében; egyik oldalon a szimfónia klasszikus kereteit őrzik s töltik meg - főként Schubert kezdeményezése óta - romantikus tartalommal (Weber, Schumann, Mendelssohn, Spohr, Brahms, - a század második felében Rubinstein, Csajkovszki, Glazunov, Franck, Bruckner, Mahler, újabban Szymanowski, Milhaud, Alfano, Respighi, Bloch stb.); eléggé sűrűn művelik a szimfonikus apparátusnak kórussal kombinált formáját is, melyre Beethoven mutatott példát a 9. szimfóniában (a franciák ode-symphonie-nak nevezik; Félicien David, Liszt, Mahler). Végül épp ide, Beethoven utolsó szimfóniájának tradíciójába kapcsolódik a szimfonikus költemény (l. o.) új, romantikus formája, a 19. századnak ez a reprezentáns műfaja is, mely azonban lényegében nem tekinthető a Sz. organikus továbbfejlesztésének, minthogy nem zenei formát követ, hanem valamilyen határozott irodalmi programra támaszkodik és formáját esetről-esetre a cselekmény menetéhez méri (Berlioz - kinek -ja mintegy összekötő kapcsot jelent szimfónia és szimfonikus költemény között -, Liszt, Franck, Saint Saëns, Strauss, Dvorák). A legújabb zeneirodalomban egyidőre, úgy látszik, a kisebb méretű s főként szűkebb apparátusra szabott szimfonikus formáké a vezetőszerep. A szimfónia-irodalom zenekari apparátusának főbb változásait a 18. század közepe óta az alábbi néhány adat tünteti fel: Haydn és Ph. Em. Bach első szimfóniái (1756); vonós-együttes, 2 oboa, 2 kürt. Haydn utolsó szimfóniája (1794): vonósok, 1 fuvola, 2 oboa, 2 fagott, 2 kürt, 2 trombita, üstdob. (Ezenkívül Haydn gyakrabban alkalmazza a klarinétot is.) Beethoven 9. szimfóniája (1824): vonósok, 2 fuvola, 2 oboa, 2 klarinét, 2 fagott, 1 kontrafagott, 4 kürt, 2 trombita, 3 puzón, üstdob. Brahms első szimfóniájának (1876) ugyanez a zenekari apparátusa. Mahler 6. szimfóniája (1906): vonósok, 4 fuvola, 4 oboa, 4 klarinét, basszusklarinét, 3 fagott, kontrafagott, 8 kürt, 4 trombita, 3 puzón, basszustuba, üstdob, hárfa, celesta, harangjáték, xilofon, ütőhangszerek. Főbb irodalom: M. Brenet: Histoire de la symphonie 1882, K. Nef: Geschichte der Sinfonie und Suite 1921, S. Bagge: Die Sinfonie in ihrer historischen Entwicklung 1884, F. Weingartner: Die Symphonie nach Beethoven 1897, P. Bekker: Die Sinfonie von Beethoven bis Mahler 1918, Serviéres: La symphonie en France au XIXe siécle (Ménestrel 1923), de la Laurencie-Saint-Foix: Contribution á l'histoire de la symphonie francaise vers 1750, 1912, F. Torrefranca: Le origini della sinfonia (Riv. Mus. It. 1913, 1915), H. Riemann: Die Mannheimer Schule (Denkm. der Tonk. in Bayern III. 1. 1903), u. a.: Eine Symph. aus dem 15. Jh. (Der Klavierlehrer 1898), R. Sondheimer: Die formale Entwicklung der vorklassischen Sinfonie (Archiv für Musikwissenschaft 1922), u. a.: Die Theorie der Sinfonie und die Beurteilung einzelner Sinfoniekomponisten bei den Musikschriftstellern des 18. Jahrhunderts 1925, F. Tutenberg: Die opera buffa-Sinfonie und ihre Beziehungen zur klassischen Sinfonie (Archiv für Musikwissenschaft 1927), u. .a.: Die Sinfonik J. Chr. Bachs 1928, H. Kretzschmar. Führer durch den Konzertsaal I. stb. Hammerschlag.