Számjelzés (ném. Bezifferung), részint a hangjegyírásban, részint a zeneelméletben fordult elő. 1. A lant- stb. tabulatúra-kottajelzésben a fogásokat jelöli (vagyis: hogy hova kell helyezni a húron az ujjat). - 2. A spanyol orgonatabulaturában a hangneveket helyettesíti a hangsor fokszámaival. - 3. A (16.) 17. és 18. századbeli generálbasszus-írásban (basso continuo) a hangzatok hangjainak a basszustól való távolságát (eleinte részletesen, később) megállapodásszerű leegyszerűsítéssel (akkord-gyorsírás, akkord-Sz., hangzatjelzés, -számozás) jelzi (l. Continuo). Kb. 1770-től kezdve már csak kísérő orgonaszólamokban elvétve alkalmazzák. - 4. Az un. számkottaírásban a hangjegyeket helyettesíti; ilyennek bevezetésén Souhaitty (1665), Rousseau (1742), Kunkel (1877) stb. fáradoztak, de siker nélkül, mivel a Sz. nélkülözi a rendes kottaírás világos szemléletességét; ezen alapult a magyar lúkóta is (l. Bothos). - 5. Az iskolai énektanításban Wachsmann és Natorp módszere nyomán a hangsor hangjait jelzi; ez az eljárás, az angol tonic-solfa módszerhez vagy Eitz -módszeréhez hasonlóan (l. Iskolai énektanítás), jó segédeszköznek bizonyult a tanításnál és gyakran a solfége-ben is alkalmazzák. Ezzel szemben v. ö. M. Salomon: Über Natorps Anleitung zur Unterweisung im Singen (1820, ellene foglal állást). - 6. Az összhangzattan-tanításban a generálbasszus-íráshoz hasonlóan használnak (arab) Sz.-t, a hangsor fokainak jelzésére pedig (Gottfried Weber óta) római számokat. Siklós A. a főfokok jelzésére római Sz.-t, a mellékfokokéra arab Sz.-t alkalmaz, ami a hangzat-Sz. és a fokjelzés összetévesztésére vezethet. Riemann a dúrhangzatok jelzésére arab, a mollhangzatok jelzésére római Sz.-t alkalmaz, aminek szintón hasonló hátránya van. - 7. Számokat használnak az ujjrakás jelzésére is; itt a számok azt jelölik, hogy hányadik ujjával (1-5) intonálja a hangszerjátszó az illető hangot. - 8. Taktusszám jelölésére partitúrákban, instruktív célból, a mondattani építkezés feltüntetésére. Molnár.