Sequentia 1. egyike a változó miseénekeknek (l. Mise). Eredetileg (a 9. században) az Alleluják jubilusai alá rakott próza (l. o.); ezzel az applikációval a jubilatiók nehéz dallama bizonyos tagolást nyert s ezáltal énekelhetőség szempontjából szélesebb és zeneileg kevésbé képzett rétegeknek is könnyebben hozzáférhetővé vált. A 10. századtól kezdve azonban, főleg Franciaország és Svájc kolostoraiban, divattá vált oly S.-ák komponálása, melyeknek szövege költemény, dallama pedig a himnuszokéhoz hasonló egyszerű, szillabikus melódia. Gyakori volt e strófikus daloknál 2-2 versszaknak alkalmazása egy-egy dallamra. Legkiválóbb S.-szerzők voltak: Notker Balbulus (St. Gallen) és Adam de St. Victor (Párizs). Mindkettő ötvennél több S.-t irt. A S.-költés a 14. századig virágzott; a S.-ák e korban igen jelentékeny helyet foglaltak el a liturgia keretei közt, míg V. Pius pápa számukat mindössze ötre nem csökkentette le (1568). A ma is kötelezőleg éneklendő S.-ák a következők: 1. Victimae paschali laudes. Éneklendő húsvét vasárnapján és a rákövetkező hat napon. Szerzője a burgundi Wipo, III. Henrik császár udvari káplánja (elhunyt 1048 után). 2. Veni Sancte Spiritus. Éneklendő pünkösd vasárnapján és a rákövetkező hat napon. Szerzője ismeretlen. 3. Lauda Sion Salvatorem. Éneklendő Úrnapjától kezdve egy hétig, a közbeeső vasárnapot kivéve. Szövege Aquinoi szt. Tamástól való (elhunyt 1274). Dallama applikáció Adam de St. Vidornak eredetileg a szent keresztet dicsőítő melódiájára. 4. Stabat Mater. Éneklendő a Hétfájdalmú szűz ünnepein (fekete vasárnap utáni pénteken és szept. 15-én). Szövegét régibb források Jacopone da Todi-nak (elhunyt 1306) tulajdonítják, újabb kutatások azonban Szt. Bonaventura szerzőségét teszik valószínűvé. Dallama újabb eredetű, szerzője Dom Fonteinne bencés szerzetes. 5. Dies irae. Éneklendő a Requiemeken. Szerzője kétségtelenül franciskánus, valószínűleg Celanoi Tamás (13. század). A S.-ák költői szépségekben és drámai mozzanatokban bővelkedő szövege számos zeneszerzőt inspirált megkomponálásukra. Harmat. 2. (szekvencia) az összhangzattanban, ill. zenei szintaxisban valamely motívumnak más hangmagasságban, más hangfokon való megismétlése, tehát fel- vagy lefelé való . Mint a dallamszövés, illetve formaépítés technikai eszköze, természetesen mindenekfelett melodikus képlet, mely azonban a harmóniai szerkesztést is befolyásolja. Tonális és transzpozíciós (azaz hangnemben maradó és valamely szakaszt a maga egészében hangnemileg is transzponáló) S. között ezért a zenei szerkesztés szempontjából inkább helyzeti, mint lényegbeli különbség van. A mai zenei szintaxis az utóbbit többnyire gyarló kisegítő eszköznek tekinti; de elég rámutatni a S. rendkívüli jelentőségére a 17. század monódikus irodalmában (Monteverdi, Caccini stb.), vagy az újabb magyar népdalban (quint-szekvencia: az első frázisnak egy quinttel magasabban való megismétlése), hogy nagy melódia-képző szerepe (igaz, elsősorban homofón szerkezetekben) kellőleg szembetűnjék.