Primitív hangszerek Ősrégi faja a hangszereknek a idiofonok, mint pl. csörgők, zugatófák, pörgettyűk, melyek a táncnál varázscélokra szolgáltak. A táncnál való alkalmazásukból fokozatosan fejlődött ritmusjelző szerepük; eleinte csak zörejt hallattak, nem hangot. Már a legrégibb korban ismeretesek ütő és dobogó testmozdulatok; így pl. a ceyloni veddáknak nincsenek hangszereik, csak kezükkel ütik meztelen testüket az énekhez. A kéznek mintegy meghosszabbítása a pálca: ütő- és visszaütő pálcák egészen a magasabb kultúrákig használatosak. Különböző nagyságú és vastagságú ütőpálcák párjai különböző magassága hangokat adnak. Egészen kezdetleges az Andaman-szigetlakók dobogószerszáma: egy gödör fölé helyezett dobogódeszka; fejlettebb a új-guineai pápuáknak (egy tercnyi differenciában hangolt) kettős ütőfája, melynek szintén mágikus rendeltetése van. A pápuák nagy jelződobja egy közepén réssel ellátott, kivájt fatörzs, melyet (jelzőcélokra) a rés mellett, ütővel szólaltatnak meg. (L. Dobjelzés.) Különböző magasságra hangolt fapálcák és falemezek kapcsolatából keletkezik a xilofon, mely Hátsó-India, Melanézia, Polinézia területén és Afrikában igen elterjedt. Rokon vele az angolai marimba, vagy faharmonika: két félköralakra hajlított abroncsra felszerelt és összehangolt 16 falemezkéből áll, melyeket ütőkkel vernek. Ha a falemezek és pálcák helyébe fémlemezeket és -pálcákat képzelünk, előttünk áll az átmenet a magas kultúrájú kelet-ázsiai metallofonokhoz. Az egyszerű fadobot sokhelyütt állatok, gyakran hüllők bőrével vonják be. Afrikában tökhéjt, Tibetben emberi koponyákat használnak hangszerként. Igen régiek a fúvóhangszerek. Európai és amerikai barlangsírokban, elejtett madarak csontjaiból készült sípokat találtak: ha a csontot tisztítás közben <átfújják>, hang keletkezik. Korán kialakul a bika- és antilopszarvból és kagylókból, később fából és fémből készült kürt és tülök is; az afrikai Guineában elefántagyarból készítenek nehéz harci kürtöket. Mindezek elsősorban jelzésekre szolgálnak. - Kötegbe egyesített sípok adják a pánsípot, melyet a xilofon mellett a legfejlettebb primitív hangszernek tekinthetünk. Sűrűn fordulnak elő kettős pánsípok is, melyeknek egyik sora nyitott, a másik fedett és a két sor hangjai úgy viszonylanak egymáshoz, mint alaphang az oktávhoz. Ha a sípot fogólyukakkal látják el, a többhangú fuvola keletkezik, az egyes törzsekre jellemző hangközökkel és skálákkal. A úgy keletkezik, ha a fuvolát szájrésszel látják el. Primitív fuvolákra olykor csörgőket aggatnak; így keletkezik a fúvó- és zörgő-hangszer kombinációja. Sajátságosak a polinéziai orrfuvolák, melyeket orral fújnak, éppúgy, mint a kelet ázsiai kultúra fejlettebb bazaree-hangszerét, valószínűleg azért, hogy a száj (a kedvelt morgóhangok intonálására) szabad maradjon. Az egyszerű és kettős nádlappal ellátott fúvóhangszerek már nyilván nem primitív eredetűek, hanem vándorlás útján magasabb kultúrákból származtak át. A húros hangszerek valószínűleg kettős eredetűek. A vadász-íj húrja, ha pálcikával megütjük, gyenge hangot ad: az ilyen húrral felszerelt íjak számának szaporítása révén keletkezhetett a nyugat-afrikai íjgitár (a japán felfogás a hathúrú yamato-koto-t ma is hat vadászíj összetételéből származtatja), - több húrnak ugyanazon íjra való felfeszítéséből keletkezik a hárfa. A hajlított pálca két végére feszített és pengetéssel rezgetett húrnak hangját gyakran rezonátorral erősítik; a kaffereknél pl. egy, a pálcára függesztett kettévágott tök szolgál erre a célra, melyet a játékos esetleg testéhez, vagy (mint a hottentottáknál) fülére szorít, vagy a tököt foga közé véve, száját használja hangszekrény, rezonálóközeg gyanánt. Ilyen íjhangszer a busmanok gorá-ja is, melynek egyik végére strucctollszár nyelve van erősítve; ezt a játékos szájába veszi és szívással rezegteti (átmenet a dorombhoz, ill. szájharmonikához). Külön csoportot alkotnak a lemezes hangszerek: ezek fa-, később fémnyelvecskékből állnak, melyeket a játékos egyenként rezegtet fogai között, mint az indiai és óceániai szájharmonikákat, - vagy csoportosan szerelik őket egy hangszekrényre és ujjal pengetik, mint a kameruni zanzá-t. - A húros hangszer keletkezésének másik kiindulópontja a nádpálca, melynek héjából egy vékony csíkot hámoznak ki s azt két nyereggel támasztják fel húr gyanánt. A citerák különböző típusai egyhúrú íjak és nádszárak összeillesztéséből, vagy egyre több húr felfeszítéséből keletkezhettek; nyergek és fogólapok alkalmazása azután megnyitja a magasabb hangszeres kultúra felé vezető fejlődés útját. A rendkívül muzikális négerek pálmarost- és lószőrhúrokkal ellátott gitárféle hangszereket használnak, sőt még zongoraféle hangszerük is van: a balafo. Utóbbi több, deszkára feszített, erős bélhúrból áll, melyeket elől ütőkkel szólaltatnak meg, hátul pedig két tökrezonátorral erősítenek. A balafo már egyesítése a húros és zörgőhangszernek, mert a verőkre fémláncok és gyűrűk vannak felszerelve. A fúvóhangszerek nyílásainak, a húros hangszerek húrjainak és érintőinek számát alighanem szent számok - mint az 5 és 7 - vagy a térbeli szimmetria törvényei szabályozták, tartósan azonban nem a fül alkalmazkodik e szimmetriához, hanem a hangszert alkalmazzák a hallás igényeihez. Egyes primitív hangszerek kultúrnépek hangszereinek visszafejlődéséből, degenerálódásából keletkeztek; így pl. a négerek hárfája az ősegyiptomi hárfából, a szumátrai kubu-k sípjai a jávai kultúra sípjainak elcsenevészesedéséből. Mint a dallamok, a hangszerek is messzire vándorolhatnak és így ismertetőjelei lehetnek az eredetileg közös kultúrának, különösen olyan esetben, mikor nemcsak a viszonylagos hangközök, de az abszolut hangmagasságok is megegyeznek, mint ezt Hornbostel pl. az újmecklenburgi pánsípok és a jávai hangszerek vagy az északnyugat-brazíliai indiánok fúvóhangszerei és a perui ásatásoknál előkerült sípok esetében kimutatta. Messzire vándoroltak a kelet-ázsiai ütőpálca-párok is, míg végül gyermekjátékokká váltak: ezen is meglátszik ősrégi mivoltuk. Idetartozik a kirgiz gyermekek maguk készítette, fúvó- és két oldalnyílással ellátott cserépsípja (cor), mely a Konfucius-kultuszban használt őskínai hszüan-hoz vagy hiuen-hez hasonlít, míg emez viszont egy babilóniai ásatásoknál talált agyagsíppal rokon, tehát hihetőleg elő-ázsiai eredetű, ámbár Borneóban is előfordul. V. ö. Carl Stumpf: Die Anfänge der Musik 1911, Curt Sachs: Reallexikon der Musikinstrumente 1914, u. a.: Die Musikinstrumente Indiens und Indonesiens 1915, Bernhard Anckermann: Die afrikanischen Musikinstrumente 1903. Felber.