Paleográfia a történelmi segédtudományok közül az írással, a beszéd grafikus ábrázolásával, annak fejlődésével foglalkozik. A zenei P. a zenei hangjelzésnek korok és helyek szerinti módosulását, történetét kutatja. A zenei hangjelzés az elemeire bontott zenei gondolat grafikus ábrázolása. E hangábrák és összetételeik arra vannak hivatva, hogy mindig ugyanazokat a hangzásokat képviseljék. Minél tökéletesebbek a zenei gondolat elemeinek (dallam, összhang) ábrái, annál megbízhatóbb azoknak állandó és azonos reprodukálása. Amikor bizonyos ismert dallamot valamilyen jellel érzékeltetnek, melynek előfordulásakor bizonyos melódiát kell énekelni, akkor ideográfiával állunk szemközt, míg ha az énekvezető (felfelé, lefelé mutató) kézintéseinek irányát vonalakkal ábrázoljuk, tulajdonképpen piktográfiát alkalmazunk a zenei írásban. Meghatározott értelmű dallamjeleket már a hébereknél találunk, kiknek biblia-olvasása ma is ilyen jelek után igazodik (l. Zsidó zene). A nyugati és keleti egyházak régi szerkönyveiben is lehet ilyenféle konvencionális ábrázolásokat látni. Az európai zenei hangjelzés az idők folyamán ábrázolási formájában sokat, lényegében keveset változott. A régi zenei hangjelzés viszonylagos hangmagasságot jelzett, kezdetben csak irányt, később egymásközötti pontos hangmagassági viszonyt. Ezzel szemben a mai hangjegy kettős jelentőségű, mert megállapítja pontosan a hang magasságát s egyúttal jelzi az egyes hangoknak egymás között való időtartami viszonyát is. Az általános időmérték (tempo) és a hangerősség (dinamika) jelzésére külön jelekre van szükség. A klasszikus görögség a hangszeres zene és az ének grafikai ábrázolására betűket használt. Az ábécé betűit alkalmazták mind a komplikált hangszeres zene leírására, ami megfelelt enharmonikus, kromatikus és diatonikus rendszerüknek, mind az énekére, melyben egy oktáv jelzésére az egész betűsort vették igénybe, úgyhogy a másik oktávát a betűkhöz csatolt aposztróffal jelezték. A keresztény középkor nem vette át a klasszikus görögség e komplikált rendszerét, hanem a szónoklatnál használatos akcentusokból formálta jeleit. Az akcentus (') emelkedést, a gravis (`) hangesést jelentett. A dallamot tudták s így az irány jelzése elegendő volt. Amikor a dallamok változatosabbak lettek, az akcentusok és pontok összetételéből alakult ki a neumatikus írás (l. Neumák), melyben az egyes jeleknek utóbb nevet adtak, így pes, flexa, scandicus stb. Míg az akcentus-neumák még legkifejlettebb formájukban is csak a melódia irányát adták meg, a vonalak alkalmazásával a hangmagasság pontos megállapítására törekedtek. Külső formájukra a neumák német földön a fraktúraírás hatása alatt az un. (Hufnagel-Notation) alakultak, latin vidékeken a quadratikus hangjelzés fejlődött ki. Vonalat, mint hangmagasság-megállapító jelet először a 10. században használtak. A vonal használatát ugyan nem Arezzói Guido találta fel, mint régebben hitték, de ő fejlesztette ki rendszerré, vörös vonalat húzván az F és fölötte sárgát a c részére, majd a könnyebb írás kedvéért közibük került egy, az íróhártyába karcolt színtelen vonal az a részére. Jellemző, hogy e hangjelzési rendszer a diatonikus hangsort szilárdította meg. A sor hangmagasságát jelentő betűkből lettek a kulcsok (l. o.). A neumák ritmust nem jeleztek; e hiányon többféle módon akartak segíteni. Az egyik mód szerint tempót jelző szók kezdőbetűit írták a neuma mellé (pld. t = trahere, c = cito) a másik (szentgalleni iskola) szerint a neumákhoz kis nyújtó vonalkákat illesztettek. Miután a jelzőbetűket magasság vagy erő érzékeltetésére is használták s az egyes iskolák nem használták ezeket azonos értelemben: nem szolgálták az óhajtott célt. Amíg egyszólamú volt az ének, az emlékezet, illetve hagyomány volt a mérvadó. Amikor a többszólamúság ideje elérkezett, a hangjelzésbe is újítást kellett bevezetni. Időközben a hangmagasság pontos jelzésére többféle rendszert gondoltak ki, ilyenek: az alfabetikus hangjelzés, melynek lényege, hogy a diatonikus hangsort lentről felfelé menve A-P vagy a-p betűkkel jelezték (l. Betűkottaírás). Clugny-i Odo (elhunyt 942) reformja, hogy A-G, ill. a-g betűkkel jelezte az oktávákat, úgy, hogy a harmadik oktávát már a/a-g/g betűk felhasználásával érzékeltette. Kettős zenei hangjelzésű (bilinguis) az a kódex, ahol a neumákon kívül, a pontosság emelésére alfabetikusan is jelzik a melódiát. A nagyérdemű Hucbald (840-930) vonalakat húzott, melyekre ráírta, hogy egész vagy félhangnyira van-e az alatta levő vonaltól s ezekre írta megfelelő sorokba a szöveg szótagjait. Másik rendszere szerint 18 különféle ábrát talált ki a használt hangterjedelemre, melyek legnagyobbrészt jobbra, balra fordított vagy fejükre állított F betűkhöz hasonlítottak s e siglák jelentették a hangmagasságot. Ugyanezeket a jeleket, melyeket egy későbbi tudós -nek nevezett, a sorok elejére is illesztette a Ton(us), vagy Sem(itonium) jelzés helyett. Nehézkességük miatt ez utóbbiak csak elméleti jellegű kísérletek maradtak. Ugyanígy elméletet állított fel Hermannus Contractus, aki nem egyes hangokat, hanem mindjárt nagyobb hangközöket is betűkkel kívánt jelezni. Pld. T(onus) egész hang; TT tehát két egész hang, azaz nagy terc; D(iatessaron), azaz quart s így tovább. A többszólamúság előtérbelépésével az együtténeklés (játszás) feltételeinek nem felelhettek meg a neumák ritmusát (fogyatékosan) jelző betűk. A quadratikus zenei hangjelek azonban a gyakorlatban alkalmasaknak mutatkoztak az arány-megállapításra is. A négyszögletes punctumnak csak szárat kellett adni, hogy rámondhassák: ez utóbbi dupla értékű s ezért longának hívták. E kettő együtt három ütést, azaz egy teljes időegységet jelentett. Ezzel már mérni lehetett az időt s ezért az így írott (szerzett) muzsikát latin szóval menzuráltnak nevezték (l. Menzurális hangjegyírás). Grafikai képében ez a 11. század végén keletkezett hangjelzési mód a quadratikus írás jeleit használta s azokat elmélete szerint hármas és kettős tagolásban számolta. A quadratikus punctumot pld. a climacusban sarkára állítva írták, ennek formáját, mint a longa részét brevisnek hívták s ha szárat adtak neki, ami ennél még kisebb értéket jelentett, semibrevisnek mondották. Később (15. század) elhagyták a négyzetek befeketítését s csak az egészen kis értékek jelzésénél alkalmazták. A gyakorlati élet siető tempója hozta magával, hogy a zenészek, kivéve a kalligrafusokat, a szögletes fejeket már a 15. században gömbölyűen írták (ugyanaz a jelenség, mely a fraktúr betűből kurzívát csinált). Nyomtatásban ez némely kísérlettől eltekintve, csak a 17-18. század mezsgyéjén vált általánossá s ekkor az egész egység mérője nem a brevis, hanem a semibrevis jele lett. Ez a teljesen kiforrott írás, a segédjelekkel együtt (kulcsok, keresztek, b-k, előadójelek stb.) zenerendszerünk legtökéletesebb grafikai ábrázolása. A 19. század folyamán igen sokan megkisérelték, hogy a hangjegyirást és . E kísérletek meddőknek és sok esetben gyermekes játékoknak bizonyultak. A zenei hangjelzésnek egyik piktográfiai formája a tabulatura (l. o.). Lényege, hogy a hangszerhez alkalmazkodik. A 18. század végéig élt a lant- (gitár) és az orgona-tabulatúra; előbbi vonalaival a húrokat s a vonalakra irt betűkkel vagy számokkal a fogásokat jelezte. Az időtartamot a vonalak fölé irt s a menzurális hangjegyírásból átvett jelekkel érzékeltette. Az orgonatabulatúra, mely szintén a 18. század folyamán tűnt el a használatból, betűkkel jelezte a lenyomandó billentyűket s vonalakkal, rácsokkal az időtartamot. Irodalom: M. Gerbert: De cantu et musica sacra 1774., u. a.: Sriptores ecclesiastici 1784, J. N. Forkel: Allg. Gesch. der Musik 1788-1801, Ch. E. H. Coussemaker: Mémoire sur Hucbald 1841, u. a.; Historie de l'harmonie au moyen-áge 1852, A. Schubiger: Die Sängerschule S.-Gallens 1858, H. Riemann: Studien zur Geschichte der Notenschrift 1878, Joseph Pothier: Les mélodies grégoriennes d'aprés la tradition 1880. - Paléographie Musicale, a solesmei bencések kiadása, eddig 11 kötet, P. Wagner: Einführung in die gregorianischen Melodien, II. rész 1912, J. Wolf: Handbuch der Notationskunde 1913-1919, A. Gastoué: Paléographie musicale Byzantine 1906, O. v. Riesemann: Die Notation des altrussischen Kirchengesanges 1909, J. Thibaut: Monuments de la notation ekphonétique 1912, E. M. Bannister: Monumenti vaticani di paleografia musicale Latina 1913 (elsőrangú paleografiai mű) stb. Isoz.