Paganini Niccoló, a modern hegedűvirtuozitás megalapítója, kalandos életű, világjáró előadóművész, 1782. Genovában, elhunyt 1840 Nizzában. Már 1798. önállósítja magát, megszökvén apja és más tanítói elől, majd sikeres vándorul végeztével 1804. visszatér Genovába, hol egy évet komoly tanulmányokkal tölt. 1805-08. Luccában hercegi magánhegedűs, 1809 óta tisztán hangversenykörútjai jövedelméből él. 1827-ig olasz városokban, 1828 Bécsben (hol császári kamaravirtuózzá nevezik ki) és Németországban, majd Angliában és Franciaországban hangversenyezik, mindenütt extázisba ragadva hallgatóit. Nagy vagyont hagyott hátra. - P. annyira eredeti tehetség, hogy lényegében csakis autodidakta lehetett; amit ő a hegedűtechnikában teremtett, arról az egykorúaknak még nem voltak tiszta fogalmaik, - riválisa, Lipinski is csak naiv technikát képvisel hozzá képest. Művei hegedűtechnikailag a legbravúrosabb szemfényvesztő-produkciókra emlékeztetnek, kihasználnak úgyszólván minden lehetőséget a dúr-moll-rendszeren belül; ezáltal P. zsenije csaknem egy századra szóló munkát végzett előre. Regényes titokzatosságát az is fokozta, hogy legtöbb művét nem adta ki (ezeket csak halála után tették közzé tanítványai) és hogy titokban ismét alkalmazta a 17. és 18. században sűrűn használt húrelhangolást (scordatura), miáltal <érthetetlen> fogásokra nyílt alkalma. (Méltó utódja csak 1900 körül akadt Kubelik-ben, miután ennek tanára, Sefcsik a P.-művekhez szükséges technikát módszeresen kiépítette volt.) Azóta P. munkái végleg a hegedűvirtuózok műsordarabjaivá lettek. A maga korában csak a nagy romantikus zongoristák közt akadt két követője: Liszt és Schumann. Liszt P. példájára fejlesztette ki a zongora bravúr-technikáját, Schumann költészetében pedig P. belekerült a titokzatos hoffmanni alakok sorába (l. a P.-jét). Kamarazenéléshez nem értett, az ensemble-játékra képtelen volt. Főműve az op. 1. Caprices (hangversenyetűdök, legújabb kiad. 1924 Eulenburgnál [v. ö. Signale 80. évf. 9.]), melyeket zongorára (válogatva) feldolgozott Schumann és Liszt is, a 24. sz. témájára Brahms 2 sorozat önálló variációt irt. Utána jelentőségben a variációs művek következnek (pl, a -ra op. 10.), a két hegedűverseny (Esz-dúr és H-moll; a 2.-nak rondóját [La campanella) Liszt átdolg. zongorára), a Boszorkánytánc, a stb. P. különlegessége volt egész művet csupán a G-húrra alkalmazni (, ), az egy hegedűre irt duo, vagyis a balkéz pizzicatójával kísért dallamjáték () stb. Irt néhány énekművet és számos gitárkompozíciót is (utóbbiak közül 26-ot kiadott Schulz M. 1926; P. kitűnő gitárjátszó volt). A gitárnak kamarazene-együttesben való alkalmazása egyébként, melyet P. kedvel (12 hegedű-gitárszonáta, hegedű-brácsa-gitár-cselló-quartettek), a korszak általános kamarazenei praxisához tartozott. Dallamkitaláló tehetsége nem jelentékeny, formálásban Kreutzer és Rode epigonja, de híjával a klasszikus szellemnek. A romantika harmóniai gazdagodása némi nyomot hagyott P.-n, de eredeti romantikus vonása csupán az, hogy a virtuozitást mint varázsos, tüneményes jelenséget szerzeményei központjává teszi. Jellemző azonban, hogy műveiben alig van nyoma Beethoven művészetének. - P.-ről írtak: Guhr (1829), Schütz (1830), Conestabile , (1851), Fétis (1851), Bruni (1873 és 1903), Niggli (1882), Prod'homme (1907), Kapp (1913), Istel (1919) stb., magyarul Hermann L. (Zenetud. Ktár. 10.) és Haják K. (A Zene VIII. 9., 1927). A mindeddig kéziratban maradt P.-műveket 1922. G. Kinsky kezdte kiadni (Universal-Ed.). V. ö. még Járosy A.: Die Grundlagen des violin. Fingersatzes (P.-s Lehre, 1921) és Paganiniana (Allg. Mztg. 48. évf. 28.), S. Eberhardt: Die Lehre der organischen Geigenhaltung 1922. Molnár.