Enharmónia 
Enharmónia (enharmonika, gör.) 1. l. Enharmonion. 2. az egyenletesen
temperált hangrendszerben (tehát az európai, mai hangrendszerben) két
oly egymagasságunak vett hang viszonyát jelenti, melyek más-más nevet
viselnek (és különböző kottázásúak), mivel a hangnem- quintkörben
ellenkező oldalról származnak. Pl. asz-gisz, h-cesz, f-eisz stb. A
fizikai (természetes) hangrendszer nem ismeri az E.-t. Gyakorlatban
csak oly hangszereken pontos az E., melyeken közős hangolásnak az
enharmónikus hangok (zongora, orgona, cseleszta, xylophon, stb., szóval
a végig elkészített hangú hangszereken), egyéb hangszereken a jó
játékos (vagy a jó énekes) a hangokat dallami szerepükhöz képest
intonálja, vagyis pl. asz-t valamicskével mélyebben veszi, ha g felé
törekszik, mint gisz-t, ha a felé törekszik, s ezáltal bizonyos fokig
eltér az E.-tól és eltér a fizikai viszonytól is (a természetes
hangrendszerben asz mindig magasabb, mint gisz). Nem valódi az E., ha
csupán technikai, olvasási könnyítés végett van jelen (pl. Kreutzer 27.
heg.-gyakorlat: fesz helyett e). Legfontosabb szerepe az E.-nak akkor
van, amikor ugyanazon hangmagasság jellemzett kétféle viszonylatát
közvetlen egymásutánban használják fel: ez az enharmónikus csere,
mellyel többnyire enharmónikus moduláció (hangnemváltozás) alkalmával
van dolgunk. De ez sem E.-i azonosítás (identifikáció). Megfigyelhetjük
ugyanis, hogy még zongorán is mintegy hangváltozást észlel a zenei fül
E.-i csere alkalmával (a), ugyanúgy, mint általában akkor, ha valamely
hang melódiai szerepe ellenkezőjére változik (b): @ a)-nál úgy érezzük,
mintha az esz följebb csúszott volna disz-re (mert utóbbi e felé
törekszik); b-nél, mintha az esz egy kissé magasabbra csúszott volna
(mert a 2. akkordbeli szerepe révén fesz-re törekszik). E.-i
azonosítással csak az un. atonális rendszerben van dolgunk, mely az
oktávon belül csupán 12 különböző hangot ismer, tehát az E.
különbségeit nem veszi számításba. (V. ő. Golyseheff kompozícióit 1914,
Eaglefield-Hull: Modern Harmony XI. 1913 és új zenei lexikonjának
Atonalitás-cikkét, J. Hauer: Vom Wesen des Musikalischen és Deutung des
Melos 1923, H. Eimert: Atonale Musiklehre 1924, A. Bauer: Atonale
Satztechnik 1925.) Tisztán E.-n alapul az un. egészhangú skála (pl. c d
e fisz gisz aisz, melynek értelme nem változik, ha c d e gesz asz b-nek
stb. írjuk is). Az egyenletesen temperált hangrendszer más neve:
enharmónikus-kromatikus hangrendszer, mivel a benne mozgó zeneművek
egyik fontos eszköze az E. felhasználása. L. még Negyedhangok. V. ö. M.
Arend: Das chromatische Tonsystem (Sammelb. d. IMG. III. 4). Molnár.

Enharmonion 
(t. i. genos, faj) a görög zeneelmélet harmadik, értelme szerint
összhangzó melódiafaj (l. diatonikus és Kromatikus), amely éppúgy, mint
a másik kettő, a mai enharmonikus fogalomtól teljesen elütő elven épül
fel. Ez is a tetrachord két középső hangjának egyik hangolási módját
jelentik úgy, hogy a két szélső hang változatlan marad. Plutarchos és
Aristoxenos adatai összevetéséből arra lehet következtetni, hogy az E.
történetében két korszak volt. Olympos (l. o.) nevéhez az ősi
diatonikus hangolásmódnak azt a sípzenével összefüggő módosítását
fűzik, hogy a dór hangmenetben a tritét (cis') és a lichanost (g)
kihagyta. Az un. újabb E. (Kr. e. 6-4. sz.) vívmánya viszont a
negyedhang behozatala először a fríg és lyd, utóbb a dór hangmenetbe,
úgy, hogy a tetrachord hangjai ezek: a, f, (1/4-del emelt) e, e, azaz a
hangközök értékük szerint: 2+1/4+1/4. Ebben is, a két felső hang
közének értéke nagyobb a másik kettő összegénél, a pyknonnál (l. o.).
ezek a negyedhangnyi távolságok (diesis, l. o.) természetesen nem
mások, mint azok a hangcsúsztatások, amelyeket a sípon könnyű kihozni
(a lanton a lichanost s a tritét megfelelően hangolták), de
mennyiségileg alig lehet meghatározni. A Kr. e. 4. században kiment a
gyakorlatból s idejét múlta. Czebe.