Egyházi zene 
(kultikus, templomi, liturgikus zene, lat. musica ecclesiastica, sacra,
divina, ol. musica da chiesa, ném. Kirchenmusik, fr. musique d'église,
ang. church music, cathedral music). Minden zenekultúra ősi forrása
kultikus dalok és táncok; ezekből fejlődik. differenciálódás útján,
külön e. és külön világi zene. A kultúrák hierarchikus korában
túlnyomóan csak E. kerül feljegyzésre, a világi zenét (népdalok,
táncok) pedig szájhagyomány őrzi. l. A katolikus egyház zenéje. Az
európai E. ősi dallamai Szíriából, Júdeából és Görögországból
származnak. Ezeket és a nyomukban keletkezett egyéb dalkincset 600
körül gyűjtötték össze és foglalták rendbe (l. Gregorián korális). Az
így megőrzött, legnagyobbrészt szabad ritmikájú énekek (Ambrosius
énekeivel a kötött ritmus is meghonosodik a liturgiában) művészileg
tökéletes egyszólamú E., mely elmaradhatatlan része volt az
istentiszteletnek és az európai népek zeneízlésére döntően hatott.
Azáltal, hogy e zene ritmikája keleti gyakorlat szerint az értelmi
szóhangsúlyon épült, átalakító hatással volt a földközi-tengeri népek
verselő érzékére; középkori hangsúlyos verselésünk legfőbb gyökere az
ősi E. közép-latin ritmikájában keresendő. Az E. több mint ezer éven át
csaknem egyedüli gyűjtőmedencéje volt az európai zenetehetségnek.
Története a 8. századig egy a gregorián korális, a mise (l. o.) és a
zsolozsma (l. o.) történetével. Bár az egyházatyák tiltják a
hangszerjátszást, valószínű, hogy a hangszeres zene már ekkor némi
(több vagy kevésbé szerény) szerephez jutott az E.-ben. az orgonát a 8.
századtól kezdve kezdik alkalmazni, eleinte mint az énekes intonálást
legcélszerűbben alátámasztó hangszert, tehát mint az énekoktatás
segédeszközét, később mint az énekesek támogatóját a templomban. Lehet,
hogy a többszólamúság (organum) megindításában is közreműködött az
orgona. Az E. szerzői és előadói kb. 1600-ig csaknem mind
egyházférfiak, attól fogva kb. a 18. század végéig vegyesen egyháziak
és világiak, míg a 19. században túlnyomórészt világiak. Mivel a
neuma-hangjelzés (l. o.) csak a dallammozgás jelölésére szolgált, de
pontos hangmagasságot csak 1000 körül kezdenek vele jelölni (l. Guido),
ritmusa pedig a szövegkezeléstől függött, gregorián zenét tanulni csak
memorizálással lehetett. Így az ősi dallamok századok folytán
átalakultak, a keleti ízlésű melizmák (a Bizáncból átvett dallamok
díszítései is) leegyszerűsödtek. Tisztán európai (népies) eredetűek a
11-14. századbeli egyh. népénekek (lai stb.), Rimes officiumok, új
hymnusok; a szequenciák pedig a régi halleluja-koloratúrák hangjait
feszítették szabályos ritmusura és látták el szótagoló szövegekkel. (A
nem románajkú népek közt általában igen korán nyomai mutatkoznak a
latin nyelven való éneklés mellett az anyanyelven való éneklésnek is
[németeknél a 9. század óta] Az első kísérletek e téren a litánia Kyrie
eleison-jának anyanyelven való éneklésével, továbbá az un. glossá-knak
[latin nyelven énekelt verssor értelmének a második verssorban
anyanyelven való kifejezése] és a mindvégig kevert nyelvű énekeknek
[pl.: In dulci jubilo - Zengjen víg énekszó stb.] elterjedésével
kezdődtek. A reformáció hatalmas lendületet adott a kath.
népénekkultusz fejlődésének is, mely utóbbi aztán némely államban
[Magyarország, Ausztria] a liturgikus nyelvet is leszorította a
kórusokról.) Mire a 10. századtól kezdve a gregorián rögtönzött
kíséretű, többszólamú előadása élt alaposan elterjed, addigra a
régebbi, változatos gregorián ritmus már romlásnak indult: betetőzi e
folyamatot maga a többszólamúság, mely a maga új esztétikai
föltételeivel kivonta a talajt a szabad ritmusú szavalóének alól. A
többszólamúság korai és fejlettebb formái (organum, diaphonia, gymel,
fauxbourdon, discantus [l. az egyes címszavakat]) mint a gregorián
korális körül kristályosodnak ki (a 13. századból egy háromszólamú, a
14-ből egy négyszólamú végigkomponált ordinarium missae maradt ránk) s
általában a középkori E. formái a 14. századig csaknem kizárólag a
gregoriánon, az ars nová-tól fogva kb. 1600-ig pedig jórészt a
gregoriánon nyugszanak (liturgikus dallamok mint tenorok stb.), de ez a
gregorián melodika most már mindinkább széles és egyenletes
hangegymásutánná merevült (. cantus planus). A gregorián eredeti
alakját sohasem sikerülhet már egészen helyreállítani, de a 19. század
óta sikerrel folyó tudományos restauráció máris igen sokat megmentett
belőle (l. alább és Gregorián korális). A középkor jelentékeny világi
műzenéjének (trubadúr-irodalom) kialakulásában is nagy szerepe volt az
egykorú egyházi irodalomnak s bár világi dalok többszólamú letevése
mind gyakoribb feladatává válik a 14-16. század egyházi mestereinek, a
zeneirodalom uralkodó központja még ekkor is az E. marad. Mikor a
németalföldi iskola egyházi polifóniájában a 15. század folyamán
kialakul a nyugat-európai többszólamúság technikája és módszere, kb.
1550-ig teljesen ennek van alárendelve a világi műzenegyakorlat is.
Főleg az egyházi és világi elemek liturgiabeli tarka keveredése ellen
fordul a tridenti zsinat zenebizottsága (1562) és más egykorú
szinódusok. Már a protestantizmus erősödése és vele újabb népies elemek
tömeges előnyomulása is komoly érdekké tette, hogy az E. visszatérjen a
szövegek érthetőbb deklamálásához és leszűrtebb, áttetszőbb
többszólamúságot alkalmazzon (a cappella-stílus). Az ily alapon épült
és hivatalosnak deklarált 16. századi egyházzenei stílus főmestere
Palestrina; a korszak zenei stílusát róla nevezi el a történelem; az ő
műve a század törekvéseinek egyetemes betetőzése. A szigorúan római
stílusú E. ettől fogva elveszti a népzenével való összefüggést, ez az
irodalom a 17. század folyamán mind elszigeteltebbé, rezerváltabbá
válik és további termékeiben már maradi akadémikus. Annál gazdagabban
virágzik új ágakat hajtva a 17. századbeli katolikus E. a bolognai,
velencei és nápolyi iskolában (itt is a hagyományos mise- és
motett-szövegekre), mind a tisztán énekkari, mind a hangszerekkel
kombinált stílusban (polychorikus, monódikus, koncertáló,
kantátastílusú E.), versenyre kelve az egykorú gazdag protestáns
terméssel. Az E. közvetlen hatása alatt keletkezik a 17. században és
fejlődik jelentékennyé a kantáta és az oratórium (l. o.), az ekkori
fontosabb önálló orgonaműfajok szintén jórészt az E. függvényei. A 17.
századtól kezdve a hangszeres irodalom és a világi zene egyre erősebben
éreztetik hatásukat az egyházi irodalomban. A instrumentális elem
eleinte csak szólampótló és erősítő funkcióval, később mind önállóbban
lép fel. (Viadana, velencei és nápolyi iskola). A velencei iskola
utolsó mesterei a világi zenétől és operától tanulják koncertáló énekes
és instrumentális szólamaik technikáját, harmóniai szerkesztésmódjukat
(enharmónia, kromatika, modulációk), a koloratúrát, da capo áriát, a
szöveg másodrendűségének éreztetését, a mise önálló zenei számokra való
felaprózását, a hangszeres elem túltengését stb. Az instrumentális
zene, melyet az egyház csak <megtűrt>-nek nevez, e korban mindenütt
háttérbe szorítja az a cappella irodalmat s térhódításával új zenei
formák is szóhoz jutnak a kórusokon. A 18. és 19. században e mint
érezhetőbb világi hatás mellett s azzal kapcsolatban mindjobban
előtérbe lép a régi, egyetemes közösség-érzést felváltó új, szubjektív
szellem is (Haydn, Mozart, Beethoven, Cherubini, Schubert, Liszt,
Bruckner és mások, kiknek némely egyháziatlan művét heves támadások
érik). Halmozott egyháziatlanságot megcsontosodása ellen lépnek fel a
19-20. század restaurációs törekvései. A múlt században megindított
purifikáló törekvés (K. Ett, Aiblinger, K. Proske) Francz Witt
(1834-1888) lelkes munkája eredményeként az 1867. megalapított német
Cecília-egyesületben (l. o.) kristályosodott ki. A Cecília-egyesületek
érdeme, hogy a nyugati államokban ma virágzó korális-kultusz és hogy a
középkori vokálpolifónia mesterműveinek reneszánsza ma élő valóság.
Azzal azonban, hogy a Cecília-egyesületek bírálói az újabb
kompozíciókat csak liturgikus hasznavehetőség szempontjából ítélték
meg, a zeneileg silány műveknek oly tömege zúdult a kórusokra, hogy ez
a tény már-már a Cecília-egyesület presztízsét is veszélyeztette. A 20.
század képzett és haladó irányú egyh. zeneszerzői és a
Cecília-egyesület közt mind nagyobbakká váltak az ellentétek, míg X.
Pius Motu pro-prio-ja (1903 nov. 22.) világosságot nem kerített az E.
összes liturgikus és művészi vonatkozásaira. A gregoriánum
restaurációjáért folyó nagyjelentőségű mozgalomban a solesmesi és
beuroni bencések szereztek elévülhetetlen érdemeket (l. Gregorián
korális). V. ö. Gevaert: Les origines du chant liturgique 1890,
Kornmüller: Lexicon der kirchl. Tonkunst 1891-95, Katschthaler:
Geschichte der Kirchenmusik 1893, Davey: Die kath. Konponisten des 16.
und 17. Jahrh. in England (Kirchenmus. Jahr-buch 1899), K. Weinmann:
Gesch. D. Kirchenmusik 1906, u. a.: Das Konzil von Trient und die
Kirchenmusik 1919, Gastoué: Les origines du chant romain 1907, Nikel:
Gesch. des gregorianischen Chorals 1908, Möhler-Gauss: Kompendium der
kath. Kirchenm. 1909, Möhler: Ästhetik d. kath. Kirchenm. 1910,
Griesbacher: Kirchenmus. Stilistik und Formenlehre 1913-14, Wellesz:
Byzantinische Musik 1927, W. Bäumker: Das kath. deutsche Kirchenlied
1886-1911 (4 kötet), Molnár A.: Az egyh. zene története. (Kath. kántor
1929). az idevágó folyóiratokról l. Egyházzenei folyóiratok. A
magyarországi kath. E.-nek jóformán nincsenek tradíciói. Az a pár
történelmi adat, mely a török hódoltság megszűntéig rendelkezésünkre
áll (orgonákról a 15. század óta, miseéneklésről még régebben tudunk),
ahhoz sem elegendő, hogy a régebbi magyar E.-ről képet alkothassunk
magunknak. Egyházi népénekeinkből szép emlékek maradtak ránk 16. és 17.
századi gyűjteményekben (l. Énekeskönyvek); Buda visszafoglalása után
azonban egyh. zenénk teljesen bécsi befolyás alá került. Jobb művelői
német, cseh és morva regenschori-k voltak. Hosszú időn keresztül a
pozsonyi dóm egyh. zenéjéé volt a vezetőszerep, de Budán és Pesten is
voltak rendszeresített egyházi ének-és zenekarok. A 19. században Eger
egyházi zenéjét lendítették fel a Zsasskovszky-testvérek, később
Dulánszky püspök bőkezű támogatásával a pécsi székesegyház zenéjét
tette mintaszerűvé Glatt Ignác, Kersch Ferenc pedig az esztergomi
bazilikában teremtett új, rendezett egyházzenei viszonyokat. Ma már a
székesfőváros egy pár temploma mellett az ország sok kórusán találunk
kielégítő, sőt kifogástalan egyházi zenét. Magasabb képesítésű egyh.
zenészek képzéséről a Zeneművészeti Főiskolán 1926. Harmat Arthur által
létesített egyházzenei tanszak gondoskodik. V. ö. Járosy Dezső: Az
újabb magyar E. fejlődése, Zenei Szemle 1927, Harmat Arthur: Egyházi
zenészek főisk. képzése, u. o. 1928. II. A protestáns E. csak a 17.
században indul önálló fejlődésnek, addig szorosan összefügg a
katolikussal; a protestáns korál (l. o.) dallamainak törzse is a
gregoriánból és a régi egyházi népénekből származik. Nem stílusban,
legfeljebb a nemzeti nyelv használatában különböznek a 16. századbeli
protestáns egyházzenei művek a katolikusoktól. Az által, hogy a korál
Luther és körének, valamint az utánuk következő zenészgenerációnak
korszakos jelentőségű munkássága nyomán, a 17. század folyamán átmegy a
gyülekezeti éneklés általános használatába, a népénekek régebbi
változatos ritmikája megszűnik, egyenlően kitartott hangok
sematizmusának adva helyet. Az így leegyszerűsödőt korál válik a
protestáns orgonaművészet formáinak egyik legfőbb gyökerévé s kerül be
a lutheránus templomi kantátákba és passiókba is. Gazdag és változatos
korálfelhasználás jellemzi a tipikus evangélikus E.-t, ez a
tulajdonsága különbözteti meg mind a csupán zsoltáréneklő puritán
(kálvinista stb.) protestáns gyülekezetek zenéjétől, mind a
katolikushoz közelebb álló anglikán egyh. zeneirodalomtól (l. Anthem,
Service). Az önállósult protestáns E. első nagymesterei Schütz és
Scheidt, legnagyobb angol képviselője Purcell, legösszefoglalóbb
géniusza Bach. Míg Angliában az E. kultusza Händel óta is, bár nagy
szellemek híján levő, de a régit élénk erővel konzerváló mozgalom
maradt, addig a német prot. E. történetét a 18. század közepétől
mintegy a 19. század végéig erős hanyatlás jellemzi: a nagy formák
művelése csaknem egészen megszűnik, a templomi orgonaművészet
lehanyatlik, az egyházi kórusok kipusztulnak. Mendelssohn, Grell, Kiel,
Brahms, Bekker vallásos művei inkább a hangversenyéletet gazdagították,
mintsem az E.-t. Winterfeld 1843 óta irt művei nyomán indult meg a
protestáns E.-i restaurációs mozgalom a régi zenés istentisztelet
formája és stílszerű anyaga érdekében. E mozgalom jelentős eredményeket
érlelt, de még mindig hátra van az eredmény általánosítása és a
gyakorlat egyesítése. V. ö. az angol prot. E.-ről: Winterfeld: Zur
Geschichte Heiliger Tonkunst 1850 és 52, Dienel: Engl. Orgeln u.
Orgelmusik (Allg. Musikztg. 1885), Bumpus: A history of English
cathedral music 1908; az evang. E.-ről: Kümmerle. Encyklopädie der
evang. Kirchenmusik 1886-95, Spitta: Neuere Bewegungen auf dem Gebiete
der evang. Kirchenmusik (Peters-Jahrbuch 1901), Stahl: Geschichtliche
Entwicklung der evang. Kirchenm. 1903. L. még Korál. A magyarországi
protestánsok egyházi zenéjéről l. Énekeskönyvek. Folyóiratok: Siona,
Monatsschr. f. Gottesdienst und kirchl. Kunst (1896 óta), Musik und
Kirche, Zeitschrift für evang. Kirchenmusik, Der Kirchenchor, Halleluja
(1879 óta Korrespondenzblatt der Evang. Kirchengesangvereins für
deutsch.), továbbá: Kirchenmusik, Evangelische Musikzeitung, Der evang.
Kirchenchor, Kirchenmuskalische Blätter, Musik und Kirche, Fliegende
Blätter des schles. Vereins stb. (1867 óta). Az E.-gyakorlatban való
kiképzésre külön intézetek, tanfolyamok, iskolák is szolgálnak; ezek
vagy összefüggenek valamely nagyobb zeneiskolával (ilyen pl. a berlini
zenei főiskolán levő [1822. alapította Zelter] és a budapesti
zenefőiskolán levő [l. fent]), vagy pedig önállóak, mint pl. a
regensburgi Kirchenmusikschule (1874. alap. Haberl), a lipcsei ősi
Thomasschule stb. Az E. egyetemes történetére vonatkozóan l. még Görög
zene (bizánci rész) és Orosz zene.