Cimbalom (a görög kymbalon-ból, ol. salterio tedesco, ném. Cymbel, Zimbel, Hackbrett, fr. tympanon, ang. dulcimer, szláv cymbali, cymbalki, román tambala), ősrégi, verőkkel megszólaltatott húros hangszer, többnyire trapéz-formájú nagyszekrénnyel. Ázsiai eredetű; ismerik már a régi kínaiak, az asszírok (l. Asszír-babilóniai zene) s az arab-perzsa zenekultúra is; utóbbiból került - egyesek szerint kelet-európai, mások szerint kisázsiai közvetítéssel - a középkor folyamán Európába. Rokona a középkori psalteriumnak, mellyel együtt a billentyűvel ellátott húros hangszerek, a klavicymbalumok tehát végeredményben a zongora ősének tekinthető (a cembalo nevű régi zongoratípus nevében is megőrizte a rokonságot). Maga a név a középkor folyamán nem egyértelmű; cymbalumnak, illetve cimbalának nevezték a középkori, kalapáccsal megszólaltatott harangjátékot (vsz. a görög-latin cymbalum nyomán, mely szintén ütőhangszert jelentet; innen a cintányér mai olasz, francia, angol elnevezése is). Ütőhangszer és verőkkel megszólaltatott húros hangszer neve így sajátságos konfúzióban keverednek össze a régi századok folyamán. A nyugat-európai C. ott szerepel az újabbkori olasz és németalföldi festők képein ( néven a 16-17. században Virdung, Agricola és Praetorius is emlegetik); a 17. század végén Hebenstreit (l. o.) Pantaleon német muzsikus tökéletesíti s -jával mint hangversenyező virtuóz is fellép (1705. a francia udvarban); ennek a hangszernek - Grimm leírása szerint -276 húrja volt, két verővel játszottak rajta s ug látszik, játékmódjában a világ legnehezebb hangszerének tekintették (). A hangszer újabbkori alakjának fő jellegzetessége, hogy nagyságban megnövekedett s hogy húrjait nyergekkel osztják meg (2/3 és 1/3 arányban); megszólaltatásának módja egyébként évszázadokon át változatlannak látszik. - Magyarországon a C. elnevezés a 15. században (Bécsi kódex) s a 16. század első felében (Érdy-kódex) tűnik fel; utóbbi kézirat s nyomában több régi magyar bibliafordítás még nyilvánvalóan a középkori cymbalum (vagyis ütőhangszer) értelmében alkalmazza. A 16. század második felében azonban már kétségen kívül mai értelemben vett cimbalmot (azaz húroshangszert) értenek alatta. Bornemissza Péter az <Ördögi kisirtetek> (1578) -ról szóló fejezetében Bogáthi Fazekas Miklós egyik himnuszában emleget. Az 1564.-i Nádasdy-féle számadásokban egy szerepel (Sopronban). Zrínyi György, aki 1596. foglyul ejti a pécsi bég Pápa felől Pécsre igyekvő két cigány hegedősét, egyikről azt írja Batthyány Boldizsárnak: <. . . czimbáliomja vagyon, olyan szabású, mint azkivel az deákok a misét éneklik, de nem fával veri, hanem mint az hárfát, csak az ujjaival kapdozza>. Eszerint a C. már a 16. század végén a diákság elterjedt instrumentuma és ének kíséretéül szolgál. A 17. században önálló tánczenei funkcióiról is hallunk: - írja Varsóczi István -ában (1635). Kőszeghy Pál -ában (1695) zenekari együttes tagjaként szerepelteti: Az cimbalom húrja itten verve penge s másutt: Cimbalom s virgina rézfonala csengjen. Komjáthy János (?) erdélyi krónikás a székely cimbalmosok népszerűségéről ad hírt. Gyöngyösi István a Mars és Bachus. . . viaskodásában (1660 körül) többek között cimbalmossal is játszatja a nótát Tehén hus fogással. A 18. században a C. - Gvadányi és mások tanúsága szerint - már a cigány-együttesek rendes alkotórésze s azóta speciális cigány-hangszer (Bartalus már 1525. II. Lajos előtt játszó cigányokról feljegyzett cytharam tangere habuerunt kifejezést is cimbalom-játékra vonatkoztatja). Jellemző, hogy Pray Györgynek a magyar zenéről szóló 1779.-i levelében s ennek nyomán J. B. Laborde Essai sur la musique ancienne et moderne c. munkája (1780) magyar fejezetében a C. mint (idegen eredetű nevéből megállapíthatóan) nem tősgyökeres magyar instrumentum szerepel (Pray kimondottan újabb hangszernek tekinti). Mindezek az adatok természetesen a szabadon hordozható, asztalra stb. fektethető, lábnélküli C.-ra vonatkoznak (v. ö. pl. Gvadányi Mostan folyó ország gyűlésének satyrico critice való leírásában 1791; Czimbalmos czimbalmát térdére rá tette stb.); ugyanígy a 19. század első felének adatai s C.-ábrázolásai is. A modern, lábakon álló pedálcimbalom, melynek hangja tompítással módosítható, Schunda V. József hangszergyáros találmánya (1874); ugyancsak ő adta ki az első C.-iskolát (Allaga Géza szerkesztésében). A mai - cigányzenekarokban általánosan használatos - C. hangterjedelme négy oktáv (E-e3), hangolása kromatikus, mint ensemble-hangszer a régi együttesek szabadon koloráló akkord-instrumentumainak utódja. Operai zenekarban Erkel Ferenc alkalmazta először (Bánk bán 1861, - a szólamot az első előadásokon Erkel Sándor játszotta); újabban Paderewski (Manru 1901), Kodály (Háry János 1926) és Bartók 1. rapszódia hegedűre és zenekarra 1928) alkalmazzák. – V. ö. Schunda V. József: A cimbalom 1884 (új kiad.: A cimbalomtört. 1907), Bartalus István: Újabb adalékok a magyar zene történelméhez 1882, Frank Aladár: Adalékok a cimbalom történetéhez (Zenelap 1905 febr. 25.), Haraszti Emil: J. B. Laborde és a magyar zene (Két tanulmány 1924), Takáts Sándor: A török-magyar énekesek és muzsikások (Rajzok a török világból I. 1915.), Ábrányi Kornél: Erkel Ferenc élete és működése 1895, Siklós Albert: Hangszereléstan 1909, C. Sachs: Handbuch der Musikinstrumentenkunde 1920, Isoz Kálmán: Laborde forrása a magyar zenéről (Zenei szemle 1928), Szabolcsi B.: A 17. század magyar főúri zenéje 1928. L. még Cigányzene.