Betűkottaírás. 
az ókori hangjegyírások már az ábécé betűit használták fel. A görög
instrumentális kottaírás jelei is végeredményben ide vezethetők vissza,
a későbbi görög énekhangjegyírás pedig hármas csoportokban használja a
betűket a hangrendszer keretében, olymódon, hogy a csoportok második és
harmadik tagja félhangnyira van egymástól. A késői ókorban teljesen
elhomályosul a görög B. értelme; Hucbaldus korában (10. sz.) már csak
önkényes magyarázatát találjuk. Belőle alakul ki Hucbaldus
tetrachord-rendszerének jelzésmódja, viszont Johannes de Muris (1300
után) még elég világos képet nyújt a görög B.-ról. A latin B.-ok
Boethius-ra mennek vissza. Ilyen a monocord-osztásból származó,
egyébként Hucbaldusnál és Berneliusnál jelentős szerepet játszó B.,
továbbá az a-tól a1-ig terjedő hangoknak az A-P betűkkel való jelzése,
amely néha egész S-ig folytatódik és a frank kultúrkörben a 10-11.
század folyamán nagymértékben el volt terjedve. (Cod. Montpellier H.
159). a mai hangnevek használata instrumentumokra, főképpen az orgonára
vezethető vissza. Első emléke ugyancsak Hucbaldusnál található, ahol
A-G a mai c-h értelmében szerepel. Az első, ki a betűknek A-G-ig
terjedő sorát a mai A-g hangterjedelemre alkalmazta, clunyi Odo (942)
volt, ugyancsak ő fűzte hozzá legmélyebb hangként a görög Ă-t (l.
Gamma), mindezt nyilvánvalóan az antik mintára felépített hangrendszer
kedvéért. Nagy és kisbetűk, a legfelső hangoknál kis görögbetűk, ill.
betűkettőzések pontos hangjelzést tettek lehetővé, amit meg
orgánum-kompozíciók leírására is felhasználtak. Bizonyos jelentőségre
tett még szert a Guido által bevezetett szolmizációs-szótagoknak az
írásos fixírozás céljára való használata. betűk szerepelnek még az un.
segédkottaírásoknál is, pl. az un. Romanus-betűknél, amelyek a neumák
melódiavonalát és ritmusát igyekeznek, ha nem is kifejezni, de az
előadó emlékezetébe idézni: a (= altius), l(= levare), s (= sursum), d
(= deprimatur), c (= cito), t (= trahere) stb., továbbá Hermannus
Contractus (1054) jeleinél, melyek hangközöket pontosan megadták, e =
equitonus, s = semitonium, t (a görög tau) = tonus stb.,
továbbfejlesztésüket Frutolf kísérli meg. Végül mint B.-t említhetjük
az orgonatabulatúrákat, valamint a német és francia lant- és egyéb
húroshangszer-tabulatúrákat is (l. Tabulatúra). Gombosi.